Ha a rátarti köcsög sznobériát kivonjuk a képletből, akkor a kortárs klasszikus zene puszta felemlegetése is csupán jóérzésű, derék polgárok megfélemlítésére szolgál. 

Ha pedig netán bármilyen kulturális rendezvényen, fórumon elszabadul és szárbaszökken (hallhatóvá válik), ott valószínű, hogy sokan menekülőre fogják, a toleránsok esetleg maradnak és gubbasztanak, de szivük mélyén legszivesebben nagyon megvernék a szerzőt. Miért? Szerintem azért, mert a kortárs klasszikus zene szar. 

Illetve a kortárs klasszikus zene nem szar, csak éppen álnéven illegalitásban él. A kortárs klasszikus zene a dilettáns terminológia szerint, azaz hivatalosan: "könnyűzene". Azon belül is rockzene, azon belül pedig pl. a francia Adagio: Underworld lemeze. Talán sokan nem gondolnák, de a CD-booklet zenei hatás és köszönet alcíme alatt elsők között kerül megemlítésre Bartók Béla és Ligeti György neve. Ennyit a "könnyűzenéről", de azt is mondhatnánk "finom" szarkazmussal, hogy Aradszky Laca óta nagy utat tett meg a beatnemzedék...

A leginkább a Symphony X világával rokon zenekar a legnagyobb klasszikus zeneszerzők munkásságának örökségéből (XVII-XX. sz.) és a technikás, de súlyos progresszív power metal-ból alakított ki magának egy markáns zenei világot. Lehet persze azt mondani, hogy ilyennel tele a padlás, csakhogy ez nem igaz. Ebben a stílusban, ennyire felkészült hangszeresek csak a Symphony X-ben, a Rage-ben (Smolski), illetve az Adagio-ban vannak. (Na, meg persze a Dream Theater-ben, de ők ritkán fordulnak ennyire hangsúlyosan a klasszikus zene felé.) Hogy kotyvasztgatnak mások is efféle anyagokat, több-kevesebb sikerrel? - Lehet, de azért ők messze elmaradnak ettől a minőségtől, mégha népszerűbbek is a tehetségükhöz mérten szégyenletesen alulértékelt ügyeletes kedvenceimnél.

Az Underworld lemez majd negyedórás címadó szerzeménye részleteiben nézve szövevényes és szerteágazó, nem edzett füleknek talán elsőre fölfoghatatlanul nehéz. Tehát akár ünnepelt, sznob kortárs darab is lehetne. Ám a zenekar agya Stephan Forte gitáros olyan klasszikus értékeket is fontosnak tart, amitől a kortárs klasszikus fejvesztve menekül. A tiszta harmóniákat, a megjegyezhető dallamokat, kórusrészeket, a virtuozitást, no meg egy felejthetetlen főtémát, nevezzük földhözragadtan csak refrénnek. Ezek csupa olyan dolgok, amelyek mára korszerűtlennek számítanak zene-elitistáéknál. Az Underworld tehát a hihetetlenül bonyolult eljárással megalkotott építőkockákból emel egy zenei katedrálist. Távolról(egészében) nézve (meghallgatva) "csak" lenyűgözően, hol szép, hol komor és monumentális, amikor pedig közelebb lépünk és szemrevesszük a faragásokat és egyéb részleteket, egyszerűen összeszarjuk magunkat azzal, hogy "vazzeg, ilyen nincs is!"  Az igényességről még csak annyit, hogy itt valódi kórus (a Lyon-i nagytemplom kórusa), és igazi Steinway zongora van handrendbe állítva, nem elégedtek meg hangmintákkal és zongora hangú szintetizátorral.

Most minden nap meghallgatom legalább egyszer az Underworld-öt és roppant szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen zenéket tudok a gyüjteményemben.

Túrisas

(Az Adagio Dominate lemezének kritikája szintén olvasható blogunkon.)