Ifj. Tornóczky Ferenc a Kőbányai Zenei Stúdió virtuális padsoraiból, szinte üstökösként csapódott be a legnagyobb hazai hard rock és blueslegendák közé, ahol rövid idő alatt meghatározó dalszerzővé és gitárossá is tudott válni, elsősorban érett, intelligens játékának és az otthonról hozott globális zenei látásának köszönhetően. A vele kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról faggattam a gitárost, rövid időre megtörve és megszakítva a Mobil próbatermi lendületét.

RI: Az ifjabb jelölés nem véletlen, aki figyelmesen olvas bennünket, itt, az újságban is többször találkozhatott már édesapád nevével.

TF: Igen, édesapám is zenész, gitártanár. Szerencsésnek tartom magam, hogy az ország legjobb gitártanárához "kerültem". Világ életemben csak tőle tanultam, és tanulok a mai napig. Kellőképpen szigorú és célratörő, de mindezt a legkisebb kényszerítés nélkül tette és teszi. Talán a családi indíttatást nézve meglepő, de az édesapámról elmondottakat ugyanakkor alátámasztja, hogy 16 éves koromig elkerült a zeneművelés. Kaptam ugyan egy gitárt gyerekkoromban, de nem tetszett, nem izgatott különösebben, így nem is erőltették. Aztán a 90-es évek elején jött a Guns n' Roses és a Metallica, én pedig elkezdtem foglalkozni komolyan a gitározással. Így rövidesen a Póka Egon féle Kőbányai Zenei Stúdió növendéke lettem, ahol édesapám is tanít.

RI: A kőbányai évek után pedig viszonylag gyorsan, már legendás magyar blues és rockcsapatokban hallhattuk a játékodat. Valóban ennyire sima volt az út? 

TF: Tulajdonképpen igen, meglehetősen hirtelen, különösebb előzmények nélkül léptem be a profi világba. Egy szemeszter végén a zeneiskola növendékeiből alakult egy kvartett, amellyel egész nyáron zenéltünk a Balaton körül, ide-oda ingázva. Ez a profivá válást megelőző egyik legnagyobb iskola volt, zenekari, színpadi rutint tekintve. A következő tanévben pedig egy kötelező zenekari gyakorlat alatt – erre határozottan emlékszem – Egon felfigyelt egy szólómra. Néha ilyen apróságon dőlnek el a nagy dolgok, akkor és ott nagyon elkaptam a hangulatot. Rá néhány napra már szólt is, hogy volna-e kedvem csatlakozni a Deák Bill Blues Band-hez. Három évig maradtam, nagyon jó közösségben, óriási bulikat nyomtunk, amikor egyszercsak szólt Bill, hogy ebben a formációban megszűnik a csapat. Nem nagyon értettem, előzmények nélküli volt a döntése, de elfogadtam, és a mai napig is nagyon jóban vagyunk. Ha hív, most is bármikor szívesen megyek kisegíteni őket.

Egy-két hónap semmittevés után aztán Rudán Joe, vagy talán Hirlemann Berci hívására a Coda zenekarhoz kerültem Sipeki Zoli helyére. Ez is szép időszak volt, de nagyon sajnálom, hogy az eltelt közel nyolc év alatt nem sikerült megjelentetnünk stúdiólemezt. Ebben a zenekarban ennél lényegesen több volt.

RI: És ezután jött a P. Mobil?

TF: Igen, 2001-ben, bár a teljes jogú tagságomat megelőzően többször voltam beugró. Néha felkértek, hogy a megszólalást erősítendő, segítsem ki őket koncerteken.

RI: Sárvári Vilinek nem volt ellenére, hogy több évtizednyi magány után társat kapott?

TF: Egyáltalán nem, szó sem volt ilyesmiről. A Mobilban remek a hangulat. Zeneileg, sőt emberileg is teljes az összhang.

RI: Arra emlékszel, hogy mikor hallottad életedben először a Mobilt, és mi volt róluk a véleményed?

TF: Nálunk otthon apu révén szinte csak kizárólag külföldi zene szólt, következésképpen nem igazán követtük figyelemmel a magyar rockszíntér alakulását. Az egyetlen kezemen meg tudnám számolni, hogy hány magyar zenekart és produkciót illetően voltam képben. Ilyen kivétel volt pl. az István a Király. Ennek ellenére emlékszem egy tévéközvetítésre, egy Mobil koncertre, amit apuval néztünk. Nem igazán volt véleményünk, mondom, annyira más típusú zenék pörögtek otthon. Megnéztük, ühüm, jó sokan vannak, jópofa ez a Lóri, ahogy hangszer nélkül bohóckodik ott fent a színpadon - kb. ennyiben summáztuk a látottakat.

RI: Ezt úgy értsem, hogy amikor bekerültél Billhez, vagy a Mobilba, a Hosszúlábú asszony, vagy a Kétforintos dal számodra ismeretlenek voltak?

TF: Abszolút. De nem volt ezzel semmi gond, megtanultam őket, szépen sorban, ha-ha!

RI: Édesapádhoz hasonlóan tanítasz is, sőt más zenei projektekben is érdekelt vagy.

TF: Igen, vannak tanítványaim, és van néhány érdekeltségem is a Mobil mellett. A Póka Egon Experience tulajdonképpen egy Hendrix-tribute banda, a Német Gábor Projekt egy izgalmas és nagyon színvonalas jazz-rock formáció, de van egy Sting dalokat előadó zenekar is, a Forever Sting Band, ahol szintén játszom. Nagyon fontos számomra az a produkció is, melyet egy jó barátommal, Barán Attilával hoztunk létre, és amelyben mint dalszerző/gitáros vagyok jelen. Eddig elkészítettünk egy albumot, Barán Attila és barátai: Távol az otthontól címmel. Végül, de messze nem utolsósorban saját csapatomat kell megemlítsem, az ifj. Tornóczky Triót is, ahol két tehetséges muzsikus, Temesi Bertalan (bőgő) és Kottler Ákos (dob) társaságában muzsikálok. Szeretném, ha ebből is lemez  születne hamarosan.

RI: Kik inspirálnak mostanában gitárosként leginkább?

TF: Gitárosként a folyamatos fejlődés, ami leginkább inspirál. Ha pedig az ember fejlődni akar, akkor a jazz előbb-utóbb kikerülhetetlenné válik. Saját zenekaromban ezért is van jelen a jazz, a blues és rock mellett. Kedvenc gitárosom Scott Henderson, de Gary Moore és természetesen Jimy Hendrix is a legnagyobb hatások közé tartozik.

A magyarok közül pedig elsősorban édesapámat és Tátrai Tibuszt emelem ki. Utóbbi játéka tanított meg arra a szükséges és jó értelemben vett "agresszivitásra", ami kell ahhoz, hogy gitárosként felfigyeljenek rád a színpadon.

Túrisas