Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.acceptworldwide.com
myspace.com/accepttheband

A Scorpions és a Helloween mellett az Accept volt a germán, ún. "bajszos" metál legprominensebb képviselője a múlt század '80-as éveiben. A "bajszos" jelzőt ezek a csapatok mai napig annak ellenére kapják meg, hogy alig-alig akadt zenész közöttük, aki bajuszt viselt volna (pl. Rudolf Schenker, bár manapság már ő sem); ezért valószínűbb, hogy az arcszőrzet e napjainkban kevéssé népszerű változata inkább a rajongók miatt ragadt a stíluson, vagy egyszerűen csak kajánságból. A fönt említett triumvirátusból a Scorpions annyiban kilóg, hogy a rendületlenül és öntudatosan bajszos Uli Roth által fémjelzett klasszikus időszaka a hetvenes évekhez kötődik inkább, a nyolcvanas években pedig egy új, rádióbarátabb vagy - ha úgy tetszik - kereskedelmileg motivált arculatot vettek föl. A Helloween végül az euro-power/speed metal atyja lett, az Accept pedig a teutonikus hősi metál első számú pajzshordozója.

Akkoriban engem a német metálnak éppen ez a vonulata érintett meg legkevésbé, bár ebben nagy szerepe lehet annak az Udo Dirkschneider-nek, aki nem csak alapító tagja volt a bandának, hanem emblematikus figurája, hogy ne mondjam: "címer-törpéje". Annak ellenére, hogy máig hatalmas rajongó tábora van, akik közül ha valaki most olvassa e sorokat, biztos intenzíven anyáz éppen, sohasem tudtam megbarátkozni a fakó, színtelen reszeléssel, ami a torkából előtör. Egy barátom mondta nemrég (jóllehet az AC/DC-ről volt szó), hogy amikor hallgatja, az a benyomása, hogy az énekes rögtön be fog szarni az erőlködéstől. Bár az ilyen okfejtést én azért fönntartásokkal kezelem, annyi biztos, hogy Udo hangja "szerzett ízlés" (acquired taste) dolga.

Az Accept-nek ez az új lemez már a második visszatérési kísérlete. Egy rövid mosolyszünet után megpróbálkoztak Udo-val a '90-es évek elején, aminek szerencsés folyománya az "Objection Overruled" (1993) lett (a kiváló "All Or Nothing" metál himnusszal). A lendület azonban hamar kifulladt, így tulajdonképpen egy évtizedes hallgatás után álltak most újra össze, ezúttal Udo helyén Mark Tornillo énekessel (ex-TT Quick). Tornillo biztonságos választás volt, hiszen nem szakadhattak el az Udo-n keresztül védjeggyé vált érdes-mérges hangtól, ugyanakkor Mark hangjában valamivel több a szín és hangterjedelme is nagyobbacska. Az új albumot meghallgatva az a véleményem, hogy Tornillo hiába bizonygatta interjúkban: nem lesz Udo klón, talán túlságosan is befolyásolták az érthető elvárások, és jobb hangi adottságait kevesebbszer használja ki, mint azt tehetné (pl. a "Kill The Pain” balladában).

Az Accept más tekintetben sem akart újításokkal kockáztatni; bár a hangzás dinamikus és kellőképpen modern, a recept maradt a régi: mintha Brian Johnson-t hallanánk a Judas Priest-ben énekelni, persze a kötelező patetikus, hősi kórusokkal. A Wolf Hoffmann és Herman Frank alkotta gitáros duó még mindig stabilan szállítja a rém egyszerű, húzós riffeket és a kidolgozott, ízes szólókat. A "Teutonic Terror" tehát tovább dühöng, olyan jól kifundált csatakiáltások kíséretében, mint a "The Abyss", a "Shades Of Death" vagy a "Bucket Full Of Hate". Ennek van legalább annyi legitimitása, mint az Iron Maiden és más "nagyöreg" csapatok máig tartó dübörgésének.

Tartuffe