Kiadó: -

Honlap: www.noctisband.hu

Mortonos morcos kritikám hatására egyik állandó olvasónk – vannak vagy öten, bocs, most, hogy láttam Túrisas kolléga "metalindexes" melldöngetését, lehet, hogy számuk már a hatot is eléri – felhívta a figyelmemet a recenzió alapfelvetésének hibájára, miszerint kis hazánk heavy metal közösségének még a minden bizonnyal nagy múltú, és a nyugat-európai fémtemplomokban már régóta hivatkozási alapként szolgáló Ukrajna is példát tud mutatni, már ami a színvonalat illeti. No persze, könnyű nekik, hiszen pár évtizeddel ezelőtt arrafelé még a bölcsők is kicsiny olvasztótégelyeket formáztak, és ki tudná autentikusabban játszani a heavy metalt, mint egy, a sztahanovizmusban nekilelkesedő kohász brigád…

Hiszem, ha hallom, gondoltam, és a kritikus "mindig igazam van a saját blogunkon" attitűdjével veselkedtem neki a Pepetron nicknevű olvasónk által küldött bizonyítéknak, mégpedig a Noctis együttes két tecsős dalának, hogy aztán tévedésemet belátva örvendezzek. S hogy miért is? Mert a banda, melynek olvasónk tagja, tényleg olyat mutatott, amit igazán nem kell rejtegetni, és ha Pepetron – becsületes nevén Sütő Péter – is ilyen esztétikai érzékkel van ellátva, mint amit a mutatott dalok képviselnek, igazán örvendezhetünk, hogy a Dionysos Risingot olvassa. (Csabikám, így kell magunkat fényezni, nem a ranglistás 52-ik helyezésünkkel!). Ennél persze csak egy dolognak örültem volna jobban, ha ez az esztétikai érzék a blogírók külalakjára vonatkozott volna, és Peti nem egy marcona metálkan, hanem egy szende gótikus nősténycica.

Nos, a Noctis zenekar históriájáról és tagjairól kimerítő információt kaphattok az együttes honlapján, én csak annyit tennék hozzá, hogy veszprémi lévén kellemes emlékekkel és egészséges lokálpatriotizmussal gondolok a Without Face zenekarra, melynek Péter is tagja volt, úgyhogy ha túl sok jót írok a következőkben, ne bízzátok el magatokat, mert lehet, hogy csak a nosztalgia édesíti meg a tollamból egyébként folyó epét. A banda által játszott zene blogunk berkeiben "number one" alstílust képviselő prog-power, jófajta Iron Maiden, Bruce Dickinson szóló alapokon, de én olyan együttesek nevét is meg merem említeni, mint az Eyefear (aki nem ismeri, nézzen csak utána), vagy ha magyar példát kell hozni, a korai Ewerwood, és nyomokban a megboldogult Nemesis szelleme is kísért. A vasszűz hatásról persze lehet, hogy csak az énekes, Lévai Sándor, a Dickinson iskolán legalább négyesre, ha jószívű vagyok, akkor jelesre végzett hallgatója tehet, de úgy érzem, hogy nem lövök nagy bakot, ha – főleg a korábbi demo lemezt hallgatva – a jófajta galoppra ráülő dallamokon vigyorgó Eddiet látom magam előtt, ahogy magyar zászlót lengetve hergeli az anyacsapat kiműveltebb, a progressziót sem elutasító, felvilágosult részét.

S ha már Eddie, akkor sajnos meg kell említenem, hogy a hangzásból nem sikerült kicsalogatni a bestiát – vagy más néven dögöt –, pedig a két gitáros igencsak igyekszik, és bizony, Péter, neked is combosodnod kell még, ha akkorát akarsz ütni arra a fránya dobra, hogy a hallgató is teljes mélységben élvezhesse a produktumodat. Ez azonban ne vegye el a kedveteket semmitől, jelenleg olyan stílust képviseltek, amit Magyarországon jelenleg nem nagyon vállal fel ilyen minőségben senki – pedig ez a fajta, erőt és hangszeres tudást igénylő progresszív-power a németeknél csapatok áradatát szabadította az igen erős versenyben izzadó germán színtérre.

Összefoglalva: jóllehet, a fránya Mortonékra nem tudtatok ráverni, ám egy egészséges hangzással és egy leheletnyit cukrosabb refrénképzéssel minden bizonnyal arra fogjátok késztetni az ukrán újságírókat, hogy ők meg a magyarokkal példálózzanak – már ami a heavy metalt illeti. Hajrá, a tehetség megvan, sőt, a médiatámogatás is, már ha nem növitek ki hamarosan a Dionysos Rising blogot…

Garael