Kiadó:
GPM

Honlapok:
www.keemarcello.com
myspace.com/keemarcello

A sokadik kritika, amit nem nekem, hanem Túrisasnak kellene megírnia. Ezt most tényleg nem szemrehányásként mondom, hanem mert ő ehhez lényegesen jobban ért (talán a végén kedvet kap egy másik szösszenetre, amiben majd jól lehülyéz). A Europe megítélése még ma is felemás; sokan nyálas diszkó-rockként könyvelik el, mások pedig a dallamos hard rock ABBÁját látják bennük. Ebben én nem kívánok állást foglalni, majd (nagyobb távlatból) megteszi helyettem a rocktörténelem.

Van azonban egy másik vitás kérdés is a '80-as években lemezek millióit értékesítő skandináv együttessel kapcsolatban, amit egyszerűen a "John Norum vs. Kee Marcello" képletben lehetne összefoglalni. Sokan Norum ösztönösebb, figyelemreméltó dallamérzékkel megáldott, bluesos színezetű játékát tartják etalonnak, mások viszont Kee Marcello technikásabb, polírozottabb, neo-klasszikus hajlamú stílusát részesítik előnyben. Igazából ebben a kérdésben sem tudok (akarok) állást foglalni, mert egyrészt ezen a szinten már nehéz (ha nem lehetetlen) ítélkezni, másrészt mert Norum (főleg korábbi) szólóanyagait nagyon szeretem, miközben Marcello stílusa alaphangon közelebb áll hozzám.

Marcello a Europe után nem bizonyult igazán termékeny szerzőnek, szólóalbumai sem arattak számottevő sikereket, pedig pl. a "Melon Demon Divine" (2004) lemezen vannak szép pillanatok  (kb. egy ezredesért be is lehet szerezni hazai üzletekben). Nem egészen értem, milyen megfontolásból (a honlap szerint a menedzser unszolására) most földolgozott jó néhány régi Europe slágert, amelyek közé bekerült olyan is, amit az együttes eredetileg még Norummal rögzített (Final Countdown, Carrie). Ezen néhányan csodálkoznak, de mivel ezeket a dalokat Marcello hosszú évekig játszotta élőben, szerintem nem olyan furcsa a dolog.

A '80-as évek lemezeivel mindig is az volt a bajom, hogy gyalázatosan szóltak (elsősorban a ritmusszekció), még a '70-es évek száz százalékig analóg fölvételeihez képest is (pl. meg lehet hallgatni a Sabbath "Heaven & Hell"-jét bakeliten!), nem csak a mai albumokkal való összehasonlításban. Ebből a szempontból igazi ajándék a "Redux Europe", mert kimondottan dögösen, modernül szól, és Ian Haugland Europe dobos minimál stílusának csorbáját is sikerült kiköszörülni.

Kifogás valójában egyedül Marcello énekét érheti, mert Tempest könnyeden szárnyaló, vegytiszta tenorjához föl sem érhet. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Marcello - ha nem is kiemelkedő - de megbízható énekes. Sőt, tulajdonképpen hangjának érdessége jótékonyan vissza is vesz a dalok eredendő sziruposságából. Aki egyébként hiányolja Tempestet, vastagon kárpótolva van Marcello gitárjátékával, ami viszont továbbra is zseniális! A "Girl From Lebanon" második szólójának kitartott, síró hangjaira rendre kiver a libabőr. Marcello volt annyira bevállalós, hogy még a "The Final Countdown" kánoni szólóját is átírta kicsit neo-klasszikus stílusban néhány villámsebes arpeggióval kiszínezve.

A Europe slágerek mellett szerepel az albumon két bónusz is: Marcello Europe előtti glam bandájának, az Easy Actionnek egy leporolt nótája (We Go Rocking), valamint a címadó szerzemény, amellyel Marcello az Európai Uniót akarta éltetni a maastrichti szerződés aláírása (1992) után. Ez eredetileg egy gitárra és szimfonikus zenekarra írt komoly darab részét képezte volna, ami azonban - őszinte sajnálatunkra - sohasem készült el.

A Europe rajongókat biztosan meg fogja osztani az anyag, sokan majd azt is megkérdezik, hogy mi értelme volt úgy kiadni egy ilyen válogatást, hogy a Europe ma is aktív, koncertező zenekar. Nekem azonban - főleg a modern megszólalás és az irdatlan szólók miatt - nagyon bejött. Retro rock bulikon el is fogom sütni egy párszor.

Tartuffe