"Spoiler kezdete"
Az alábbi kritikát az együttes első lemezéről írtam – ez viszont már az ötödik a (csata)sorban. Mivel semmivel többet nem tudnék hozzátenni a jelenlegi album esetében elkövethető recenzióhoz, álljék hát itt mementóul azon bandák emlékére, akik hasonló (vas)cipőben járnak. A kipontozott számcímekhez mindenki odarakhatja a szövegi randomgépbe hajigált "slaughter", "soul", "kill", "damned", "warmaster" és "chaos" szavakat, kezeskedem, hogy a valós tételek címéhez képest nem fog sokat tévedni!
"Spoiler vége"

"...Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját..."

Az "Iron Fire"-rel való első találkozás alkalmával örömmel konstatáltam, hogy nem haltak ki a kalózok teljesen a metal vizeken, és Rock 'n' Rolf csatavértezet helyett immáron titánpáncélban, digitális célzókészülékkel szórja az áldást a megveszekedett nu-metal pórnépre. A 2006-os lemez permanens, bikabőgető hadi riffkészlete a kilencvenes évek közepi grunge - pszichedelikus éra együtteseinek egy egész hadosztályához elegendő munícióként szolgálhatott volna – jól tudom, persze, hogy ott nem ez volt a zene fő szervező eleme, de olyan jó kicsit piszkoskodni –, mindenesetre az énekes-kapitány, Martin Steene képe úgy lobog(ott) fel nékem, majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben..., mint annak idején kedvenc költőmnek, Arany Jánosnak Toldi Miklós alakja.

Kis utánajárás után örömmel vettem tudomásul, hogy nem tévedtem, jóllehet a vokalista kissé "más-világból" érkezett a true hadiorgiák kellős-közepibe: a Mercyful Fate tagságának nagy részéből összeidézett Force Of Evil okkultista, súlyosabb, borongósabb világához képest az Iron Fire maga a nyíltszíni szemtől-szembe adok-kapok, ahol semmi keresnivalója holmi fekete mágiának, vagy kénköves démonűzésnek. Steene stílusa is változott: a halfordi sikolyokat egyelőre meghagyta az eleve vesztésre ítéltetett szembenálló félnek, és egy karcosabb, inkább a középtartományra koncentráló vokalizmussal csapott fel a viking ivadékok vasszívű, izé, vastüzű vezérének, melyben néha bizony egy-két marconább hörrentés ugyanúgy elfér, mint annak idején a viking harcosok arcán a direkt odavarázsolt, csúf sebhely.

A leírtakból kiderülhet, hogy a csapat a legtradicionálisabb heavy metal csatazajongásos ösvényén lépkedve idéz fel olyan elődöket, mint a billentyűvel megtámogatott Stormwitch – illetve az őket meglepő sikerrel kopírozó Hammerfall –, a Running Wild, a hősiesebb pózba merevített Accept, illetve napjainkból a Sabaton, vagy a keményebb, menetelősebb oldalát mutató Dream Evil. Mit is lehet mondani az olyan számcímek hallatán, mint amilyen a "………..", a "……………", a "………….." – a szövegi panelek hűen tükrözik a zenei dimenzió jellemzőit, talán csak a szokatlanul súlyosra sikeredett riffek azok, melyek amolyan kvázi karaktert adnak a bandának. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy unalmasak és kiszámíthatóak lennének – pedig hát lényegében de –, ám hiába, az a hősies pátoszba faragott, acsarkodó himnikus dallamvezetés, ami a szerzeményeket jellemzi, nem hagyja, hogy igazán rosszat mondjak róluk. Aki fogékony az ilyenfajta, nagy megfejtéseket nem igénylő zenére, – mint például én is – , az minden bizonnyal önfeledten rázza majd az öklét az alapvető, zsigeri riffek és csatába hívó dallamok hallatán, melyek már első hallásra is megmoccantják a true metal hívők oldalán a kardot.

Összegzés: Nem tudom, hogy Rolf Kasparek mester milyen dobással szándékozik még padlóra küldeni a nagyérdeműt, ám alaposan fel kell kötnie azt a bizonyos falábat, ha eséllyel akar indulni Iron Fire-ékkel a tengerek uralmáért folytatott versenyben: a dán vikingek ezúttal is megmutatták, hogy van még spiritusz a lanyha utódokban, aki pedig nem hisz nekem, az nézzen IDE s láthatja, ezekkel a fizimiskákkal képtelenség tréfálni...

Garael