Kiadó:
SPV

Honlap:
www.ufo-music.info

 

Phil Mogg-ot elrabolták az Ufók. Ez nem újdonság, már több, mint 40 évvel ezelőtt történt. Először pszichedelikus látomásai támadtak ettől (UFO 1 és 2), majd később jött a megvilágosodás, amidőn elrabolt egy német skorpiót (Schenker). Szegény kis skorpió! Kb. úgy érezhette magát angolföldön, egy szót sem beszélve a nyelvből, mint Phil Mogg az Ufók között. Ez egy különleges skorpió volt, fecskefarokkal. Az angolok Flying V-nek nevezték, de mint mondtam, ő nem tudott angolul. Csak két lába közé szorította fecskefarkát, és tekert és tekert. Olyan dalok születtek a kezei alatt, mint a "Doctor Doctor" vagy a "Rock Bottom", melyekre az Ufók a mai napig headbangelnek (volt az Eiffel 65-nak egy videóklipje, a "Blue", na, abban láttam hasonlót).

 

Amikor ez a kis skorpió megszökött tőle (pedig úgy szerette, mint a KFT szépfiúja a lányt: "Annyira nagyon szeretlek, / ha megtalállak, elpüföllek"), egy arra járó házalóval helyettesítette (Chapman), majd jöttek-mentek a társak, míg végül kikötött ennél az öreg mocsárról elnevezett (Moore) gitáros fiúnál. Azóta Phil Mogg megint rózsaszínben láthatná a világot. De nem! Őt még mindig kísértik azok a régi rémképek. Olyan lemezekkel a háta mögött, mint a sivatagban eltévedt emberrel ábrázolt "You Are Here", vagy a minimalista modernizációt hirdető "The Monkey Puzzle", nem beszélve a bolondok házát ábrázoló William Hogarth rézkarcról, amely a nemes egyszerűséggel csak "A Látogató"-nak nevezett alkotást borítja. A "Látogató" ugye lehet akár az ufóval érkezett idegen szinonimája is. Most elkészítette legújabb alkotását, a "Seven Deadly"-t, ami megint eléggé pszichedelikusnak tűnik nekem a színes pillangók és virágok között flangáló szalmakalapos csontvázzal. Legalábbis a borító alapján.

 

 

Ami a zenét illeti: Vinnie Moore elSchenkeresedett. Fogta magát és a kütyüit addig bizgerélte, míg a gitárhangszín szinte teljesen hasonult a germán maestroéhoz, és a szólók stílusa is egyre inkább a nagy elődöt idézi. Sőt, a "Mojo Town"-ban konkrétan ellopta a "Shoot Shoot" egyik riffjét. A kis hamis! Szóval, alakul ez, mint ama bizonyos púpos gyerek a prés alatt. Igaz, időnként nyögvenyelős, mint szűzlánynak az első korty sperma, de működik.

 

Az első két nóta (Fight Night, Wonderland) kifejezetten húzós hard rock sláger, igazi koncertnóta. Később elfáradnak az öregfiúk, s csak úgy "öregesen, ahogy jólesik" nyomják a blúzba a fejüket. Már a Cápákkal együtt (Sharks) támadt a blues a zenekaron belül, de Vinnie még inkább ebbe a - néhol inkább blues-rockba hajló - irányba tereli a zenésztársait.

 

A "Mojo Town" (mint említettem) a "Shoot Shoot" ikertestvére, bár abban egyedülálló, hogy 37 évvel fiatalabb, mint az ikre. Átlagos esetben ez csak pár perc szokott lenni. Mindenesetre remekül idézi vissza a hetvenes éveket. Az "Angel Station" gyengécskére sikerült, a normál lemezt záró "Waving Good Bye" már sokkal jobb (a régi szép időkben a lemez végére tették a mindent vivő balladákat, mint "Love To Love", "Born To Lose", "Martian Landscape"), de most a "Burn Your House Down"-ban csillan meg igazán Mogg balladaíró tehetsége, számomra az anyag egyik legnívósabb szerzeménye. A gitár viszont sokkal szebben sír a "Waving Good Bye"-ban. Mogg a "The Fear"-ben még szájharmonikáját is leporolja, hogy a ZZ Top-tól kölcsönzött alapokra szólózzon vele. Erre mondja a megátalkodott rocker, hogy "fasza"! Sőt, "very fasza"!

 

A két ráadásnóta egy Vinnie Moore-os dögös rocknóta (Other Men's Wives) a lemez legbonyolultabb dobjátékával kísérve (értsd: végre Parker eltalálja a tamokat is) és egy zongorával kísért kocsmablues, amit nemigen hallottam még Moggtól (Bag O' Blues). Ha egyszer megunja az idegen lényekkel való takarózást, nagy karrier állhat előtte a Napsugár Presszó, vagy valami hasonló nívós hely fél négyzetméteres dobogóján.

 

A "You Are Here" lemezen még Jason Bonham passziánszozott a dobszerkó mögött titokban (kb. annyira lehetett megerőltető neki annak a lemeznek a feldobolása, hogy közben fél kézzel még tán egy passziánsz-party is belefért). Az ős-tag Andy Parker sosem volt egy nagyágyú, de amit kell, azt most is elüti, mint toronyóra a tizenkettőt. De hát az UFO-t sosem a Portnoy-i dobképletei miatt szerettük! Paul Raymond billentyűjátéka azonban eltűnt, mint a Karthagoból Gidóé. Szinte csak a ritmusgitár maradt neki. A nem amatőr basszer, Lars Lehmann, aki játszott már együtt Vinnie Moore-ral és Uli Roth-tal is. És közös nyilatkozatban fogalmazták meg, hogy visszavárják Pete Wayt, aki annyi éven át gyúrt a májzsugorra, hogy mára szinte eltűnt neki. De talán majd az Ufóktól kaphat egy vadonatújat!

 

A hangzás remek, ugyanaz a Tommy Newton a producer, aki a Vinnie Moore-korszak összes lemezének munkálatait felügyelte. Aki az utóbbi három lemezt szerette, az ebben sem fog csalódni. Nekem a "The Monkey Puzzle" volt a kedvencem eddig, de az új lemez minimum trónkövetelő.