Kiadó:
- (magán kiadás)

Honlap:
www.facebook.com/Suspyre
www.myspace.com/suspyre

Na tessék! Épp minap fanyalogtam azon, hogy idén még egyetlen igazán ütős prog. metal lemezzel sem találkoztam, erre pár napra rá befigyel egy olyan, amely nemhogy az év, de talán még az évtized egyik legjobb alkotása címre is pályázhat majd. Kell persze némi idő és távolság, hogy ezt bizonyosan ki lehessen jelenteni, mert az is lehet, hogy ez az öndefiniáló album csak azért takarja ki a mezőny nagy részét most nálam, mert túl közel van. A hosszú és sok ezernyi albummal terhelt tapasztalat azonban ad annyi önbizalmat, hogy már most bátran állítom, érdemes erre a korongra odafigyelni és időt szánni.

Mert időt és figyelmet, azt bizony kíván. Mit kíván, követel! Kíván, mert a muzsika piszkosul összetett és rafinált, valószínűleg csak egy értő zenész képes felfedezni és igazán értékelni az összes olyan finomságot, hangnemváltást, szándékos dallamismétlődést és témavariálgatást amit Gregg Rosetti, a banda agya elrejtett a barázdák között. Követel, mert mindemellett tele van király (de korántsem egyértelmű, egyszerű) dallamokkal, riffekkel, melyek hallgattatják magukat és a play gomb újbóli megnyomására késztetnek, hiába a tömény muzikalitás több mint egy órában. Életveszélyes élmény, egy émelyítő tortaszelet, melyből mégis mindig kívánsz még egy kicsit, mély, komplex, erős bordói, melyet nem bírsz abbahagyni, pedig tudod, hogy csak kis adagokban kóstolva lenne szabad fogyasztani. Ha túl költői voltam: én háromszor pörgettem le egymás után, megállás nélkül, lefekvés után – bánta is a másnapom rendesen.

Tudom, sokan indulhatnak a világ legalulértékeltebb zenekara címért, de az tuti, hogy az New Jersey-beli Suspyre-nak is köztük a helye. Három lemez, melyből kettő igen jó, egy pedig kiváló. Illetve, most már négy, és kettő-kettes arány. Sehogy se fér a fejembe, hogy lehet egy olyan banda ennyire kevéssé ismert – leszámítva most annak zenei erényeit -, amiben Russel Allen hangszál-ikertestvére a frontember. Már csak a miatt a tény miatt, hogy Clay Barton a földkerekség egyik legjobb adottságú rockénekese, komolyabban fel kellett volna hívniuk magukra a figyelmet. De sebaj, mi tudjuk, hol vannak az igazi értékek, és ez a legfontosabb!

Zeneileg elég jól jellemeztük őket már korábban volt kollégámmal (ITT és ITT), most sem mentek ki a prog.-power/jazz-rock/klasszikus zene által behatárolt területről. Annyi változást azért mindenképpen érzek, hogy mintha bátrabban nyúlnának a direkt jazzes és komolyzenei elemekhez, konkrét utalások formájában is. Ez elsőre ugyan kicsit fura volt nekem, főleg az előző album fényében, de hamar meg lehet szokni, sőt, most már inkább a korong pozitívumának tartom, mintsem hátrányának. Egy biztos, muzikálisan több történik itt bármelyik dalban, mint jó néhány manapság felkapott – és újítónak kikiáltott – csapat teljes életművében, akik hangzásban talán valóban előre léptek egyet, zeneileg ugyanakkor kettőt hátra. Neveket szemérmesen nem említek, ahogy Tartuffe egy korábbi, meggondolatlan megjegyzésén - a negyedik vonalas erőlködésről – is nagyvonalúan átsiklok. Remélem, ez a lemez meggyőzi a kényes ízlésű főpapot is – a kétkedés főpapját, tudni illik...

Kotta