Kiadó:
Bakerteam Records

Honlapok:
www.mirrormaze.eu
myspace.com/mirrormazeband

Már napok óta transzközeli állapotban vagyok. Tűkön ülve várom az Affector és Circus Maximus lemezek megjelenését, másra nem igazán tudok odafigyelni. A várakozás okozta izgalmakat levezetendő fogtam hozzá a MirrorMaze nevű észak-olasz progresszív metál csapat bemutatkozó lemezének recenziójához. A taljánok képesek nagyon pozitív előjelű meglepetéseket okozni, a DGM, Astra, Twinspirits, Sinestesia-féle bandák nekem nagyon bejönnek, de a "második vonal" (No Gravity, Mind Key, Heart of Sun) sem tehetségtelen amatőrök gyülevész hada.

A MirrorMaze-t Davide Penna gitáros, Sam Lanfranchini billentyűs és Matteo Maselli dobos alapították még 2008-ban. Két éven át keresték az ideális frontembert, akit végül Fabio D'Amore személyében találták meg. A srác nem csak ügyes basszer (ő bőgőzik a lemezen), de kiváló énekes; valóban igazi "szerelemgyerek" (D'Amore). Az album fölvételei után, közvetlenül a "finish" előtt a dobos-alapítótag, Maselli kilépett, így az első turnéállomásokra már Fabio Nasuelli (dobok) and Juan Manuel Savoini (bőgő) kísérték el őket.

Az anyag keveréséért és masztereléséért ugyan a sokat tapasztalt svéd Staffan Karlsson (Stevie Wonder, Nathan East, Earth Wind & Fire, The Roxette és Firewind) a felelős, mégsem vagyok tőle elragadtatva, az én ízlésemnek kicsit vérszegény; inkább csattog, mint dübörög - valahogy hiányzik belőle egy fontos dimenzió: a mélység. Persze egyáltalán nem tragikus a helyzet, valaki pont ezt szereti...

A "Walkabout" egyáltalán nem gyenge bemutatkozás, de azért nem emeli a MirrorMaze-t abba a szférába, ahol a fönt említett elsőligás talján csapatok már lakást vettek maguknak. A dallamok - az olaszoktól egy kicsit szokatlanul - valahogy kevésbé "ragadnak", a gityós szólói technikásak ugyan, de nem mindig eléggé "fésültek", problémám mégis leginkább a billentyűtémákkal és hangzással van (pont úgy, mint a Seventh Wonder-nél). Pedig a srácok még Ray Adler-t (Fates Warning, Redemption) is meghívták egy epikus hangvételű balladába énekelni (Deeper Signs). Megjegyzem, ez a lemez csúcspontja.

Elsősorban olyanok vadásszák le az MirrorMaze-t, akiknek maradandó élménye kötődik a 2009-es Pathosray albumhoz. Nekem rögtön ők ugrottak be, és nem csak azért, mert ők is olaszok. De eszembe jutott még a német Tomorrow's Eve is, jóllehet elsősorban Fabio D'Amore Martin LeMar-hoz igen hasonló hangja miatt. Az én tekintetem azért még mindig az új Affector és Circus Maximus lemezeket kutatja a virtuális láthatáron…

Tartuffe