Három, közepesnél jobb metál bandát ismerek Ausztráliából – az AC/DC-t leszámítva, de hát ők nem is igazán a veretes fémben "bugiznak" – melyekből kettőnél ugyanaz az énekes emeli az átlagnál hol kevésbé, hol igencsak magasabbra a színvonalat jelző lécet. A Pegazusnak emlékeim szerint volt egy olyan időszaka, mikor majdnem sikerült kitörniük a harmadosztályból, annak a Danny Cecati-nek a jóvoltából, aki az ismeretlenebb, ám véleményem szerint többre hivatott progresszív-power csapat, az Eyefear sorait támogatja jelenleg. A helyzetet egyébként bonyolíthatja, hogy a Black Majesty egyik alapító tagja a Pegazust is meglovagoló basszer, Cory Betts, akinek így majdnem sikerült bebizonyítani, hogy egy fenékkel két lovat is meg lehet ülni. Kár, hogy a Black Majesty neve nem Fekete Paripa, mert akkor teljesen ülhetne a poén és nem csak ilyen félseggesen.

No, de visszatérve a kritika tárgyára, a csapat a leírt hagyományoknak megfelelően klasszis, a Dickinson iskolát vörös diplomával abszolváló vokalistával, ám közepes dalszerzői képességekkel, amúgy "jómunkásember"-féle megbízhatósággal adogatja ki lemezeit, melyekből ha egyet hallottál, hallottad a többit is. Az Iron Maiden alapjaira ülő, néha a Jag Panzert, illetve a Hammerfallt idéző, galoppozó középtempóban nyelik az első osztály által felvert port, hol lemaradva, hol megközelítve az élbolyt, ám ahhoz, hogy esélyesként gondolhassunk rájuk, ennél bizony több kellene. Mert a biztonsági játszma ma már nem elég, kéne egy kis kockáztatási hajlandóság is, főleg abban a stílusban, ahol a csapat által játszott dalokat több tucatnyian bazseválták már el más címmel és magasabb színvonalon.

Lehet, persze, hogy a fiúk csak a maguk örömére zenélgetnek, arra jó, bár véleményem szerint mind a gitáros, mind az énekes jobb sorsot érdemelne, és hát ha olyan passzban vagyok, még egyvégtében is végig tudom hallgatni a lemez dalait, melyek között azért akad egy-két megdúdolgató szerzemény. Kár, hogy a többségből hiányzik az a szikra – talán a karakteresebb dallamok, vagy egy merészebb lépés a power irányába – amitől oda helyezném őket, mint a hasonló irányvonalon játszó, ám kedvenc bandámat, a norvég Thunderboltot. Ennek hiányában azonban csak a bosszankodás marad, hogy mennyivel jobb is lehetne ez, és még Pegazus sem kellene a szárnyaláshoz. Így viszont most is marad a szomorkodva poroszka.

Garael