Honlap:
www.tygersofpantang.com

Nem, ők nem a maláji Sandokan tigrisei, sőt, még csak nem is Michael Morcock fantasy író agyszüleményei – jóllehet a nevet tőle kölcsönözte a NWOBHM patinás csapata, hogy aztán bősz ragadozó üvöltéssel tudassák a világgal: itt bizony új hullámról van szó! (Egyébként minek is voltak az új hullámai ezek a zenekarok? Mert addig heavy metal nem létezett, legalábbis így definiálva nem.)

Igaz, hogy a Maiden, Def Leppard, Saxon triumvirátus mellé sosem tudtak felzárkózni, ám az egy ideig John Sykes-ot is a soraiban tudható csapat komoly hírnevet harcolt ki magának az undergroundban, és igazából egy olyan albumukról sem tudok, amivel ne hozták volna a garantált, tőlük elvárt színvonalat. Igaz, hogy az eredeti tagokból már csak Robb Weir gitáros próbál "ragadozni", de a mellé felsorakozott tagok, különösen az ikergitárhoz elengedhetetlen társ-bárdista, és az énekes, az olasz származású Jacopo Meille méltó módon ápolják az elődök által teremtett hagyományokat.

Jóllehet, nem nagyon figyeltem pályafutásukat, ám a megelőző, és különösen a jelen, "Ambush" című album sikeres rajtaütést hajtott végre a kritikusi rosszmájúság szülte eredendőségen, így aztán kénytelen vagyok a továbbiakban csupa jót írni. S hogy ez nem elfogultság, bizonyíték rá, hogy két tigris fekszik a mellemen, egy pedig most is a farkával csiklandozza az orromat.

Éppen minap hallgattam meg az ős Saxon ex tagjának albumát, hát mit mondjak, régies, rockkal átitatott avítt metáljukkal úgy idomultak a jelen bikaerős, powerbe hajló Saxonjához, mint muskéta az AMD gépkarabélyhoz. No persze, ha úgy nyúlnak a mai füllel kissé már ódonnak ható zenei irányhoz, ahogy azt a Tygers Of Pang Tang tette, minden bizonnyal nem hajítottam volna ki a virtuális kukába őket. Mert tigrisék ugyan szintén nem újították meg a műfajt - sőt, még csak nem is szigorodtak, vagy progres(szívós)kodtak el, ahogy azt az idő némely társukkal megtette – ám úgy tudták a régi, jól bevált harcmodort a maga ismert húzásaival tálalni, hogy az élvezhető maradhat minden, a korral haladó – és nem haladó – öreg, iszapszemű rájának.

Ikergitárok, régivonalas Saxon jelleg, némi amerikai dallamos metál feeling, sőt, a "She" c. dalban erős The Cult hatás: a végeredmény magáért beszél, illetve üvölt. Ehhez persze kellettek a jó dalok, ebben azonban a csapat sosem hibázott. A tigrisek minden bizonnyal az összes brit heavy metal csapat sikerszámát elfogyasztották reggelire, mert sikerült 11 potenciális slágert felböfögni, ráadásul mindezt olyan hangzással, ami egyszerre idézi a régi és a modern kor előnyeit. Nem is tudok igazából erősebb szerzeményt kiemelni, mivel – és ami ritka manapság – nincsen töltelék, a dalok egyöntetűen, azonnal ható dúdolási kényszert kiváltva képviselnek egyenletesen erős színvonalat.

Hát igen, a csapat ékes bizonyítéka annak, hogy az évek múltával nem minden oroszlán – izé, tigris – válik fogatlanná, mert ez az anyag harap: engem máris elfogyasztott vacsorára – falatonként vagy egészben.

Garael