Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.krokusonline.com

Öreg rocker nem vén rocker! Ezt az egyetemes mondást alátámasztandó Svájc veterán bőrgatyósai 2013-ban új lemezzel remegtetik meg az arra érdemes hangfalakat! És ahogy a veterán autók, ezek az öregfiúk is értéket képviselnek. De nem muzeális értéket! Sokadszor mondok magamban - és hangosan is - köszönetet Komjáthy Gyuri bácsinak, aki annak idején a "Beat kedvelőinek" műsorában olyan lemezekkel ismertetett meg, amelyek a beat-korszakon már jóval túlmutattak, ellenben zsenge fejlődő szervezetemnek elemi táplálékul szolgáltak. Ilyenek voltak a Kansas "Leftoverture", amely a nyitó "Carry On Wayward Son"-nal azonnal levett a lábamról, vagy a Journey "Departure" lemeze, amely az "Any Way You Want It"-tal indítva hosszú időre "beragadt" a kazettás magnómba. És ilyen volt a svájci Krokus "Metál randevúja", amelynek nyitó "Heatstrokes" nótájánál jobb koncertkezdést el sem tudok képzelni (legfeljebb az AC/DC "Rock 'n Roll Train"-jét, de csak az intro-rajzfilmje miatt). A nyitó tételen kívül a "Bedside Radio" és a "Tokyo Nights" a mai napig benne vannak a Top100-as listámban.

A Krokus sorsa igencsak hányatott volt, egyetlen tag sem volt elejétől végig a bandában. Marc Storace az első két - felejthető - album után került a zenekarba, az említett "Metal Rendezvous" lemezzel viszont megalapozta saját és zenekara hírnevét. Később azonban kétszer is kilépett, a '90-es "Stampede" lemezen Peter Tanner, a '99-es "Round 13"-en Carl Sentance (aki mostanában Don Airey-vel nyomul) helyettesítette. Még a zenekaralapító Chris von Rohr sem volt végig a saját zenekara tagja! Pedig volt itt producer, dobos, énekes, majd basszusgitáros. A '83-as "Headhunter" után (ami szerintem nem a legjobb lemezük, de a bevételek alapján a legsikeresebb) megunta az együtt zenélést, szólókarrierbe kezdett, és kiadta a "The Good, The Bad And The Dög" című lemezt, amit manapság aranyárban mérnek a fanatikus gyűjtőknek. Pedig a lemez nem volt túl sikeres, így aztán producerkedni kezdett és felfedezett, majd befuttatott egy fiatal (természetesen szintén svájci) zenekart, akik a Gotthard-hágóról nevezték el magukat, majd annak tövében temették is el tragikusan elhunyt énekesüket. Fernando von Arb a kezdetektől ott volt, de 2005-ben betegsége miatt önként adta át helyét az általa kiválasztott helyettesének, akit úgy hívtak, hogy Mandy Meyer.

Mandy Meyer egy külön történet: Élt egyszer egy mezei gitáros Svájcban (értsd: a svájci legelőkön muzsikált a lila teheneknek), akit a "Metal Rendezvous" lemezzel a köztudatba robbant Krokus zenekar felkért turné-gitárosnak, és még a következő "Hardware" lemez koncertjeire is ott ragadt. Innen viszont már nem volt kedve visszatérni a füves alpesi mezőkre, elment inkább - Geoff Downes invitálására - Ázsiába, ahol hirtelen szükség lett egy ügyeskezű gitárosra, mert az öreg jedi mester, Steve Howe megunta a léggitározást és újra igazi zenét akart játszani. Innen a Szaharába vándorolt a Lordok Háza (akarom mondani: House Of Lords) kérésére, majd újra Ázsiában tűnt fel, pontosabban Katmanduban, ahol játszott magával a királlyal is (Dave King-gel, a Fastway énekesével). Visszatérve Svájcba, a Gotthard hágónál telepedett le. Innen hívta vissza Fernando von Arb, hogy vegye át tőle a stafétabotot 2006-ban. 2009-ben azonban reinkarnálódott a "nagy" felállás, a "Headhunter" 1983-as legénysége: Marc Storace, Fernando von Arb, Chris von Rohr, Mark Kohler és Freddy Steady. Így Mandy fiú újra állástalan zenész maradt és mehetett volna teheneket legeltetni, meg gitározgatni nekik. Ekkor azonban egy uniszónikus hangot hallott a távolból, s azt követve eljutott Kai Hansen és Michael Kiske csapatába, a nem-Helloween-be. A turné mellett azonban már elfogadta a meghívást az új Krokus-lemez felvételeire, s most először, mint az Iron Maiden, 3 gitárossal nyomulnak a svájci öregfiúk.

Az újraegyesülés nem volt tökéletes, bár a koncerteken még eldobolgatott Freddy Steady, de a "Hoodoo" lemezen már Kenny Aronoff (abszolút zenei mindenevő, de legújabban a csirkelábat kedveli) verte a tamot, a "Dirty Dynamite"-on Kosta Zafiriou (Unisonic, ex-Pink Cream 69) robbantott alá a zenének, a turné dobosa pedig Dani Loeble (Helloween) lesz.

Azt is tudjuk a Krokusról, hogy szeretnek egy-egy feldolgozást elpöttyenteni időnként a lemezeiken, egyik kedvenc szerzőjük Randy Bachman (American Woman, Stayed Awake All Night, You Ain't Seen Nothin' Yet), de elkövettek már Buttler William (egy rádiós vetélkedőben hallottam a játékostól a Sweet Báltermi villáma helyett!!!), és "Born To Be Wild" feldolgozást is. Ha már az Abbey Road stúdióban vették fel az új lemezt, ezúttal a Beatles "Help"-jét értelmezték újra. A lemez egyik csúcspontja ez a blues-szagú duett-feldolgozás. Mintha halott énekesek szelleme lengené körül a dalt: John Lennon szerzeményében Bon Scott énekel duettet Steve Leevel! Hátborzongató! (Valójában csak az örök BS-imitátor Marc Storace és Tommy Heart (Fair Warning, Soul Doctor) közreműködésével vették fel a dalt, semmi paranormális anomália nem volt a felvételek körül.)

A többi igazi rock and roll, a la Krokus. Van benne egy csipetnyi ZZ top (Rattlesnake Rumble), csak az íze kedvéért, jó sok AC/DC (Go Baby Go, Dög Song), hogy megadja a sava-borsát, és a 62 éves énekes megmutathassa, hogy ma is el tudná énekelni Bon Scott bármelyik dalát. De a fő hozzávaló az a szív és lendület, amivel ezek a veterán harcosok majd' 40 éve intéznek támadást a csiga ellen (nem magamra, hanem a belső fülben lévő, a hallóidegekkel közvetlenül érintkező csigára gondoltam). Ezekben a dalokban még mindig ott van a dög! És nem csak a "Dög Song"-ban! 

CsiGabiGa