Kiadó:
Elm City Music

Honlap:
www.adrenalinemob.com

Naná, hogy csináltak egy feldolgozás albumot. Naná, hogy megmutassák, hol is állnak a klasszikus megidézettekhez képest. És naná, hogy ha nem is sikerült mindenütt hozni az eredeti színvonalát, azért megmutatták, hol lakik a Metál Isten! Szerénytelenség? Nem mondanám, a tagok múltja egyértelművé teszi a feldolgozási kedv jogosultságát. Hatásvadászat? Ahhoz túl spontán az egész, ráadásul nem készült a dalokhoz csöcsös, vagy hányós video. Biztonsági játszma? Ne röhögtess, ezekbe a dalokba a szakma kilencven százaléka olyan látványosan hasalna el, mint a féllábú kalóz a seggberúgó versenyen. Adrenalin pumpáló túlélő verseny? Szerinted, ilyen zenészekkel?

Nos, lássuk, mit hozott össze a tavalyi év az elvárásokkal kissé szembemenő, ám stílusában vitathatatlanul odavágós produktummal előrukkoló X-men brigád (melynek számomra igazi meglepetése nem is az összteljesítmény, hanem az addig számomra ismeretlen Mike Orlando egycsapásnyi gitárhőssé válása volt).

A feldolgozott szerzemények között vannak eléggé elkoptatott kötelező darabok: a "Kill The King"-et eddig három, körülbelül világhírű csapattól – Jorn, Primal Fear, Stratovarius – hallottam már, ráadásul a színvonalhoz méltóan, ám meg kell mondanom, Adrenalinék királygyilkos módon vertek rájuk egy fél kört az arisztokrácia utáni hajszában. Aztán itt van ugye a korábbi EP-n már egyszer megjelent "The Mob Rules", ami Allen királyidéző hangjával ezúttal is nagyot üt, csakúgy, mint a szintén Dio eredeti "Stand Up and Shout". Úgy gondolom, ezek a szerzemények az eredetiben is ott rejtőző groove-ok hatására 2013-as anabolitikával felcombosítva mutatják meg, hogy power metal már akkoriban is létezett. Itt van aztán még a "Romeo Delight", aminek már csak azért is jól kellett sikerülnie, mert Russell Allen köztudottan jó viszonyt ápol a Romeokkal, ráadásul Mike Orlando csuklóból hozza Van Halen visító szólóbravúrjait. Érdekes egyébként, hogy maga a dal a Mötley Crüe egyetlen Corabi vokálos albumának valamelyik számára hajaz, az analógiára pedig Russell szövegköpködéses metodikája is ráerősít.

Utoljára hagytam azokat a dalokat, melyek ha technikailag kifogástalanok is, a banda alapkoncepciójából eredeztetően nem igazán tudták elcsípni az eredetiek hangulatát. A pszichedelia és a groove metal, jóllehet egy tőről fakad, az előbbi merengéses, emelkedős-süllyedős örvénye jóval puhább, szertefoszlóbb, mint az utóbbi tökön ragadásos, erőből gyomoröklendezős pulzálása. A Zeppelin örökségét felvállaló Badlands, a Morrison-féle hisztéria, és Planték klasszikusa véleményem szerint más megközelítést kívánnak, és ha Allen az eredetiekhez méltóan hozza is a dallamokat – és ebben a gitáros túl tökéletes, klasszikus megközelítésű precizitása is közre játszik –, azt a lebegős, csontig hatoló vibrálást nem tudja úgy hozni, mint Gillan és társai. Ezt persze ne értse félre senki, itt nem minőségbeli különbségről van szó, de azt az álomszerű, szétfolyó érzést Russell a maga seggbe rúgásos svungjával önkéntelenül is a földre húzza, ahol persze ő az úr – hiába, a földharc a küzdelem egyik legfontosabb része, és ebben Allen több dant birtokol, mint a japán összkarate válogatott.

Mindent összevetve remek és erődemonstráló tisztelgés a nagy kedvencek előtt: néhány dalban talán túlságosan is – fiúk, szép dolog a hadi felvonulás, csak nehogy a megmentendők rettenjenek meg tőle!

Garael