Kiadó:
Spinefarm

Honlap:
www.amaranthe.se

Akármilyen furcsa, a svéd/dán pop metál csapat első lemezéről ezen az oldalon nem született kritika, pedig jócskán a profilunkba vág. Egyébként Kotta kollégám érdeme a banda fölfedezése, nála a 2011-es toplistán is előkelő helyen szerepeltek. Most a második anyag megjelenése előtt már fölkészültebbek vagyok/vagyunk, mert ismerősként üdvözölhetjük a - nem tévedés! - három énekessel dolgozó együttest. Olyan ez, mint egy Walt Disney hakni Hófehérkével (Elize Ryd - női vokál), Vidorral (Jake E - ének) és Morgóval (Andy Solveström - screams).

Régi alaptételem, hogy vannak analitikus és szintetikus hajlamú gondolkodók. Az előbbiek képesek a bölcselet, tudomány, művészet terén a nagy áttörésekre, újításokra, előremutató eredményekre. Az utóbbi kategóriába pedig azok tartoznak, akik nem kifejezetten elemző, fölfedező, kreatív típusok, hanem a már előttük megfogalmazott tételeket képesek érthető, kezelhető rendszerbe foglalni. Ha ezt a rock/metal zene világára alkalmazzuk, akkor úgy tűnik, hogy a skandinávok sajátságos zsenialitása a jó arányérzékkel megáldott szintézis: a nyersanyagot, amit általában angolszász területen kibányásznak, ők földolgozzák, tökélyre fejlesztik, rendszerezik, tetszetősen csomagolják...

Az Amaranthe ennek tipikus példája: stílusuknak minden egyes elemét hallottuk már valahol (metalcore, power, gothic, súlyos riffelés, breakdowns, technikás szólók, diszkóba hajló szintetika, stb.), de nem pontosan ebben a vegyítésben, nem ezekkel az arányokkal, nem ilyen tálalásban. Nincs ebben semmi előremutató, mégis kellemes hallgatnivaló, önfeledt szórakozást kínál olyan alkalmakra, amikor nem agyarkodni akarunk, nem elszállni, nem matekozni vagy öklöt rázni, egyszerűen csak valami laza, életvidám háttérzenére vágyunk.

Persze az Amaranthe zenéjével kapcsolatban gyakran fölmerülő jelzők: rádióbarát, popos, dagályos, stb., ne tévesszenek meg senkit. Itt a könnyen befogadható, populáris jelleg elképesztő zenei fölkészültséggel, precizitással párosul. Ha nem lenne olyan korlátolt, ízlésficamos balfékek által kézivezérelt, igénytelen és demagóg a köz- és kereskedelmi média, az ilyen muzsika rendszeres szereplője lenne a zenei műsoroknak, mondjuk mindjárt Tina Turner és Michael Jackson után.

A "Nexus" mit sem változtatott az első lemez elsőre hatásos és komoly népszerűséget begyűjtő hangvételén. A dalok rövidek, energikusak, pattogósak; van benne fütyülhető dallam, adrenalin, szilajság, és persze egy közel halálos adag populizmus. Általában aranyos-arányos ez a metáldiszkó hangulat, de egyszer-kétszer azért (szerintem) túllőnek a célon. Van egy pár nóta (pl. Razorblade, Electroheart), ami már inkább egy egész estés techno DJ exkluzív szettjébe illene (ja, egyébként egy DJ szettje mitől lesz "exkluzív"? Valaki?).

Néha a kütyüzés, a szintetikus csilingelés is soknak tűnik, éppúgy, mint az új Stratón. Nyilván nem véletlen, hogy együtt indulnak a "Nordic Nexus Of Nemesis" nevet viselő turnéra. Akárhogy is, rendkívül szórakoztató estének ígérkezik a március 23-i, nincs is kétségem afelől, hogy a cimbikkel ott fogunk "szeletelni" a Club 202 táncparkettjén valahol. Remélem ismeretlenül is belebotlunk majd néhány olvasónkba.

Tartuffe