Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.prettymaids.dk

A Pretty Maids olyan, mint a hazajáró, nyugtalan lélek – két dimenzió között ragadtan azonban nem kíván sem ide, sem oda tartozni, az identitáskeresés mégsem bizonytalanságot, hanem igenis markáns zenei világot sejtet. Mert lehet, hogy 15 évvel ezelőtt a dán csapat az egyszeri heavy metal rajongónak túl dallamosnak bizonyult, az AOR fanok pedig a raktárba zárták volna a riffek felét, de manapság, a sokszínűség korában ez a melodikus metal már egyáltalán nem számít unikumnak, és az olyan csapatok, mint a House Of Lords, külön alstílussá avanzsálták a dánok által feljátszott hibridet. No persze mondhatnánk azt, hogy már a nyolcvanas években is létezett ilyen mainstream csapat, és hát egyáltalán nem is találtak süket fülekre, de manapság azért nem kell állatkertbe menni, hogy a Def Leppard-féle metál/hard rock egyveleget kaphasson az ember – főleg, hogy a Pretty Maids évtizedek óta prezentálja a keményen lágy antagonisztikus ellentétének létjogosultságát. Még a metál zenében is.

A dánok ettől függetlenül a fémvilág azon együttesei közé tartoznak, akik számára az igazság csak odaát létezhet, mert ha annak a Földön lenne a helye, akkor már rég szupersztárokként kellene tengetni fémnapjaikat, hónuk alá csapva a Volbeatet, vagy az underground legenda King Diamondot. Ettől függetlenül a szakma tisztában van az erőviszonyokkal, nem véletlen, hogy Tobias Sammet Ronnie Atkinst, a csapat énekesét is felkérte az Avantasia legújabb felvonásába szerepet dalolni, bár ismerve Atkins képességeit, ezzel a felvonultatott társak mintegy felének adott útilaput, mivel a dán dalnok egymaga képes egy komplett rockopera teljes vokál-tárházát felszolgálni, és ha formába akarnánk önteni a zenei kaméleont, akkor minden bizonnyal barátunk lenne a minta. Ronnie ugyanis tulajdonképpen egy genetikai csoda, aki könnyedén képes megfelelni az AOR és a power sablonba vésett követelményeinek is, valószínűleg azért, mert édesanyja várandós hónapjai alatt egyszerre hallgatta a dán operasztárokat és a helyi zenekar jódlizós csodakanáriait.

Mégis, mit is várhatunk az új lemeztől? Nem többet, mint elődjétől, a szakmai sikereket robbantó "Pandemonium"-tól, aki tehát ronggyá hallgatta a 2010-ben megjelent lemezt, az most is készülhet a rongyrázásra. Tökéletesen adagolt dallamorgia, megfelelő helyen berobbanó power riffelés – néha egészen Masterplan ízűen –, kicsiny odakacsintás Def Leppardék felé – a "To Fool A Nation" és a "Hooligan" a klasszikus leopárd albumokra is felférnének, persze egy body-builder nagymacska izomzatával –, és ha kell, bugyinedvesítő líraizgatás: még szerencse, hogy ebből azért kevés van, mert míg a hölgyek esetében az alsónemű ezen állapota bizonyos aspektusból kellemes, a férfiaknál inkább kínos perceket idézhet, bár ki tudja? Mégis, ha valami különbséget kell jelentenem a tisztelt nagyérdeműnek, akkor esetleg a leheletnyi billentyűs progresszió visszaszorulását említhetem, ami azonban nem jelenthet akadályoztató tényezőt abban, hogy szívünkhöz kapva bólogassunk: ez igen, a fiúk ismét megmutatták, hogyan lehet egy fenékkel két lovat megülni, és hát ha létezhet olyan paradoxon, mint amit a jelenlegi időjárás bizonyít – vagyis hogy kemény tél helyett kemény tavaszunk van – akkor annak nem csak a meteorológiában van a helye, hanem a zenei életben is.

Garael