Kiadó:
Blue Elan Records

Honlapok:
www.ericjohnson.com
eric-johnson.bandcamp.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Súlyos elmaradást kell pótolnom, és erre a mostanában terítékre került G3 koncertlemez emlékeztetett. Az embert annyira el tudják varázsolni a hősei, hogy vagy azonnal világgá akarja kiáltani a velük kapcsolatos élményeit, vagy egyfajta bódulatba esik, s még arról is megfeledkezik, ami esetleg a kötelessége. Velem az utóbbi történt, miután szembesültem azzal, hogy Eric Johnson egyszerre két lemezt is kiadott (még valamikor 2022 nyarán). Ez persze nem meggyőző magyarázat a beszámoló több mint két éves csúszására.

A "The Book Of Making / Yesterday Meets Today" kettőse, mely érthetetlen okból nem egybecsomagolva, hanem külön-külön jelent meg (növelve ezzel a beszerzés költségeit), bizonyíték arra, hogy a COVID-szarságnak voltak azért pozitív hozadékai is. Például egy olyan világhírű és nem különösebben termékeny művész, mint Eric Johnson elkezd kutakodni az archívumában, és az ott talált elfekvő vagy félkész anyagokkal hosszú idő óta először van ideje foglalkozni, bíbelődni.

Erről "költőnk" így vall: "Elkezdtem előkotorni ezeket a fölvételeket a stúdióm fiókjaiból. Némelyik profin meg volt csinálva, volt, amelyik csak próbaszalagon, szinte mellékesen lett rögzítve, és volt, amelyik próbatermi fölvétel volt kazettán. Az anyag 25 évre visszamenőleg tartalmazott alkotásokat: zenei gondolataimat és ötleteimet, amelyek hosszú éveken keresztül befejezetlenek maradtak". A dalok némelyikében Johnson fölfedezett egy bizonyos személyes varázslatot, és úgy döntött, hogy meg kell maradniuk úgy, ahogyan eredetileg rögzítve lettek; más dalokat pedig kissé átgyúrt, újra fölvett, egy pár pedig teljesen új szerzemény.

A projekt természetéből következően a két album elég vegyes képet mutat (sajnos hangzásképileg is): tartalmaz mindenféle, olykor nem túlságosan egységes szemléletű és stílusú fölvételt, de szerencsére Johnson stílusa annyira egyedi, hogy a személyessége és védjegy-szerűsége mindegyiknek megvan. Természetesen, ahogy ezt már megszokhattuk, vegyesen előfordulnak instrumentális és énekes dalok. Van néhány személyes kedvencem. Ilyen pl. a '80-as évek hangulatát kísértetiesen hozó "Love Will Never Say Goodbye", az angyali hangú Arielle-lel közösen szerzett (és általa fölénekelt) jazzes "To Be Alive", a "Venus Isle" (1996) korszakát idéző "Another One Like You", vagy a ragadósan vidám, beszédes című "The Goodbye Pain".

Nyilván megnéznék egy Eric Johnsonos G3 koncertet, de leginkább arra vágyom - és most jön a sokszor ismételt tiráda -, hogy végre itt Pesten végignézhessek egy önálló, monstre Eric Johnson előadást! Persze ehelyett irigykedhetek az amerikaiakra, akik idén (március-áprilisban) könnyedén belefuthatnak egy nagyszabású Hendrix emlékműsorba, ahol Johnson mellett olyan "jelentéktelen" muzsikusok lépnek föl, mint Kenny Wayne Shepherd, Zakk Wylde, Christone "Kingfish" Ingram, Devon Allman (a két utóbbi név lecsekkolása minden olvasónak erősen ajánlott) és mások.

Tartuffe