Kiadó:
AFM Records

Honlap:
https://avatariumofficial.se

Nehéz (súlyos) dolga van manapság a doomster fontolva haladóknak, hiszen, ha fülünkre, és nem szívünkre hallgatunk, meg kell, hogy állapítsuk, a stílus lényegét jelentő tritónuszon alapuló riffek minden permutációját és variációját eljátszotta Tony Martin, az undergroundba szorult stíluscsapatok zárt közege, nem beszélve a horrorfilmek zenéit komponáló zeneszerzőkről és…

…A fidelito nevű zenei blog így fogalmaz: „Az ördög hangköze megnevezést – latinul diabolus in musica – onnan kapta, hogy a fül számára nem éppen kellemes a hangzása. Ma már a zeneszerzők bátran használják a hangközt…”, ami már felhangzik például a "South Park" és "A Simpson család" főcímdalában is (ez utóbbi pedig tényleg csakis az ördög műve lehet, hiszen jól tudjuk, mekkora tömegek nézik a két rajzfilmsorozatot).

A valamikori egyházi tiltást tehát felváltotta a popkultúra profitorientált termékszemlélete, pedig éppen ez az az attitűd, amit a doom csapatok mindig is kerülni szerettek volna –  ezért most már a popzenére is ráférne a "Keresztény Szülők Demokratikus Heavy Metal Ellenes Egyletének" dorgálása, hiszen jelenünk muzikális tömegtermelésében olyan művészek tevékenykednek, akikhez képest a Deicide, a Behemoth, a Belphegor és a Gorgoroth zenészei vasárnapi iskolás gyermekeknek tűnnek.

Ennek fényében valljuk meg őszintén, hogy az Avatariumot sem (csak) a doom oldaláért szeretjük – no jó, azért is –, de vitathatatlan, hogy a zenekar különlegességét a kezdetektől fogva Jennie-Ann Smith énekesnő hangja és elszállós, lelket simogató dallamai jelentették, melyek úgy teremtettek hangulati feszültséget a tritónusz és fület gyönyörködtető vokális részek között, hogy önkéntelenül is megbocsássunk a riffek esetleges újrafelhasználásáért. Summa, summarum, eljutottunk oda, hogy nem a Leif Edling örökségét hűen ápoló Marcus Jidell (bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Edling a zeneszerzésben továbbra is részt vesz) kreatív energiáiért várjuk az újabb Avatarium albumot, hanem az énekesnő hangjegyekbe vándorolt személyiségéért, ami már csak azért is elképzelhető, mert a marcona körítés miatt így azok a true metal fanok is szerethetik a csapat zenéjét, akik látensen vonzódnak a dallamokhoz, ahhoz azonban nem elég bátrak, hogy a mai divat szerint egy méretes” coming out”-tal vallják be ezt a furcsa „zenei woke-hajlandóságot”.

Az Avatarium albumok amolyan védjegyszerű vonása a doomból kikacsintó, és inkább a hetvenes évek hard rockját idéző, kompakt „schlarer” jelenléte, aminek szerepét ezúttal az „’I See You Better In The Dark” tölti be – emellett azonban a dalok szépen betartva a doom aranyszabályait, megmaradnak a komótos cammogásnál, aminek alapvetően nyomasztó közegét tökéletesen oldja Jennie dallamérzéke: Jidell a lemez megjelenése előtt adott interjújában külön kiemelte, hogy ezúttal többnyire zongorán komponálta a dalokat – még szerencse, hogy nem zongorára –, és a hangszer többször fel-feltűnik a dallamok alatt.

Az alkotói fázis a zenekar vezetője szerint ezúttal a vártnál hosszabbra nyúlt. „Egy ponton azt hittem, hogy soha nem leszünk képesek befejezni, de most végre itt tartunk!” – nyilatkozta Jidell, aki még a befejezésre is utalást tett, ami persze lehet PR-fogás is. A nyitó „Long Blacg Wawes” ennek megfelelően egy gyötrelmeket sugárzó alaptempóval megáldott (megvert?) doom sztenderd, ahol a riffek felett az énekesnő szemlélődős dallamai úgy és olyan módon szárnyalnak, hogy a riffek szerelmeseként aposztrofált true doomster létedre is kénytelen legyél figyelni rájuk. A könnyedebb perceket aztán a már említett, kissé popos, rövid darab hozza, amit a már a címében is egy Tim Burton filmet idéző („My Hair Is On Fore (But I’ll Take Your Hand”)), zongorával felturbózott, melankólikus és az elsivárosodás érzését remekül közvetítő epikus dal követ, remek hangszerelési megoldásokkal, melyek szinte filmzenei szinten bontják ki az izgalmat robbantó hangulati elemeket.

A folkos énekdallamokkal és akusztikus gitárral a doomot háttérbe szorító, szintén filmzenés képekkel útra hívó „Lovers Give a Kingdom to Each Other” azonban minden eszköze ellenére sem túl érdekfeszítő, a katarzisért felelős gitárszóló is rövid ahhoz, hogy megteremtse a szellős megfogalmazás, valamint a gitár vijjogó, lüktető vonalvezetésének feszültséget fokozó egységét.
Innentől aztán már csak egyes részeiben tudja a csapat fenntartani a figyelmemet: hiába a „Being With The Dead” recsegő Hammond-szólója és a vonat zakatolását/sípolását idéző gitárhang ügyes zenei metaforája, ha a dalban nincsenek kitörési és mélypontok, és Jennie sem tud olyan dallamot hozni, ami elűzné a monotonitás érzését.

Az „Until Forever And Again” epikus folyama is hasonló metódust követ: meghökkentő, hogy a nyomasztó riffelésnek sikerül „lehúznia” a vokális részt, pedig az Avatarium esetében épp e kettős távolságtartása a lényegi elem, olyan unikumot létrehozva, ami le tudja kötni a stíluson kívüli hallgatók figyelmét is.

S hogy valami pozitívval folytassam, Jidellnek sikerült felnőnie az Edling által megteremtett színvonalhoz, sőt, úgy tudja megteremteni az ősrock és a doom, a pszichedelia örvénylésének és a nyomasztó riffek egységét, ahogy az Leifre nem volt jellemző – emellett a hangszerelésbe is képes addig idegen elemeket integrálni, a végeredmény mégsem esik szét darabokra. Nem véletlen, hogy a lemez instrumentális tétele van olyan izgalmas, mint az énekes dalok, a gitár dallamvezetésének csipetnyi keleties jellege, az önmaga gondolatait kivetíteni kívánó művész érzéseinek örvénylését és a doom hideglelős elidegenedését mesterien egységbe forrasztó architektúra tökéletesen prezentálja, mit is gondol a zenész az Avatarium lényegének.

A záródarab azonban számomra ismételten esemény nélküli, a zongorával felvezetett csendes, panteisztikus, Jennie-t a középpontba állító „Between You, God, the Devil and the Dead” eleje túl hosszúra nyújtott, ami ráadásul nem tudja a feszültséget fokozni: a hangulati monokromitás pedig nem indokolja a majd hat perces időtartamot.

Bevallom, a recenzió írása előtt beleolvastam a lemezről megjelent eddigi kritikákba, és az egyöntető pozitív fogadtatás miatt jelen esetben én vagyok a felelős azért, hogy kijelentsem a király – illetve a királynő – meztelen, bár ilyet egy hölgyről nem illik leírni. Persze lehet, hogy nem is olyan éles a szemem (fülem), és leleplezés helyett csak az a sofőr vagyok, aki szembe menvén a forgalommal azon bosszankodik, mennyien nem tartják be a szabályokat.

Garael