Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.avatariumofficial.se
facebook.com/avatariumofficial

Nehéz (súlyos) dolga van manapság a doomster fontolva haladóknak, hiszen, ha fülünkre, és nem szívünkre hallgatunk, meg kell, hogy állapítsuk, a stílus lényegét jelentő tritónuszon alapuló riffek minden permutációját és variációját eljátszotta Tony Iommi, az undergroundba szorult stíluscsapatok zárt közege, nem beszélve a horrorfilmek zenéit komponáló zeneszerzőkről és…

…A fidelito nevű zenei blog így fogalmaz: "Az ördög hangköze megnevezést – latinul diabolus in musica – onnan kapta, hogy a fül számára nem éppen kellemes a hangzása. Ma már a zeneszerzők bátran használják a hangközt…", ami már felhangzik például a "South Park" és "A Simpson család" főcímdalában is (ez utóbbi pedig tényleg csakis az ördög műve lehet, hiszen jól tudjuk, mekkora tömegek nézik a két rajzfilmsorozatot).

A valamikori egyházi tiltást tehát felváltotta a popkultúra profitorientált termékszemlélete, pedig éppen ez az az attitűd, amit a doom csapatok mindig is kerülni szerettek volna –  ezért most már a popzenére is ráférne a "Keresztény Szülők Demokratikus Heavy Metal Ellenes Egyletének" dorgálása, hiszen jelenünk muzikális tömegtermelésében olyan művészek tevékenykednek, akikhez képest a Deicide, a Behemoth, a Belphegor és a Gorgoroth zenészei vasárnapi iskolás gyermekeknek tűnnek.

Ennek fényében valljuk meg őszintén, hogy az Avatariumot sem (csak) a doom oldaláért szeretjük – no jó, azért is –, de vitathatatlan, hogy a zenekar különlegességét a kezdetektől fogva Jennie-Ann Smith énekesnő hangja és elszállós, lelket simogató dallamai jelentették, melyek úgy teremtettek hangulati feszültséget a tritónusz és fület gyönyörködtető vokális részek között, hogy önkéntelenül is megbocsássunk a riffek esetleges újrafelhasználásáért. Summa, summarum, eljutottunk oda, hogy nem a Leif Edling örökségét hűen ápoló Marcus Jidell (bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Edling a zeneszerzésben továbbra is részt vesz) kreatív energiáiért várjuk az újabb Avatarium albumot, hanem az énekesnő hangjegyekbe vándorolt személyiségéért, ami már csak azért is elképzelhető, mert a marcona körítés miatt így azok a true metal fanok is szerethetik a csapat zenéjét, akik látensen vonzódnak a dallamokhoz, ahhoz azonban nem elég bátrak, hogy a mai divat szerint egy méretes "coming out"-tal vallják be ezt a furcsa zenei "woke-hajlandóságot".

Az Avatarium albumok amolyan védjegyszerű vonása a doomból kikacsintó, és inkább a hetvenes évek hard rockját idéző, kompakt "schlager" jelenléte, aminek szerepét ezúttal az "I See You Better In The Dark" tölti be – emellett azonban a dalok szépen betartva a doom aranyszabályait, megmaradnak a komótos cammogásnál, aminek alapvetően nyomasztó közegét tökéletesen oldja Jennie dallamérzéke: Jidell a lemez megjelenése előtt adott interjújában külön kiemelte, hogy ezúttal többnyire zongorán komponálta a dalokat – még szerencse, hogy nem zongorára –, és a hangszer többször fel-feltűnik a dallamok alatt.

Az alkotói fázis a zenekar vezetője szerint ezúttal a vártnál hosszabbra nyúlt. „Egy ponton azt hittem, hogy soha nem leszünk képesek befejezni, de most végre itt tartunk!” – nyilatkozta Jidell, aki még a befejezésre is utalást tett, ami persze lehet PR-fogás is. A nyitó "Long Black Waves" ennek megfelelően egy gyötrelmeket sugárzó alaptempóval megáldott (megvert?) doom sztenderd, ahol a riffek felett az énekesnő szemlélődős dallamai úgy és olyan módon szárnyalnak, hogy a riffek szerelmeseként aposztrofált true doomster létedre is kénytelen legyél figyelni rájuk. A könnyedebb perceket aztán a már említett, kissé popos, rövid darab hozza, amit a már a címében is egy Tim Burton filmet idéző (My Hair Is On Fore [But I’ll Take Your Hand]), zongorával felturbózott, melankolikus és az elsivárosodás érzését remekül közvetítő epikus dal követ, remek hangszerelési megoldásokkal, melyek szinte filmzenei szinten bontják ki az izgalmat robbantó hangulati elemeket.

A folkos énekdallamokkal és akusztikus gitárral a doomot háttérbe szorító, szintén filmzenés képekkel útra hívó "Lovers Give a Kingdom to Each Other" azonban minden eszköze ellenére sem túl érdekfeszítő, a katarzisért felelős gitárszóló is rövid ahhoz, hogy megteremtse a szellős megfogalmazás, valamint a gitár vijjogó, lüktető vonalvezetésének feszültséget fokozó egységét. Innentől aztán már csak egyes részeiben tudja a csapat fenntartani a figyelmemet: hiába a "Being With The Dead" recsegő Hammond-szólója és a vonat zakatolását/sípolását idéző gitárhang ügyes zenei metaforája, ha a dalban nincsenek kitörési és mélypontok, és Jennie sem tud olyan dallamot hozni, ami elűzné a monotonitás érzését.

Az "Until Forever And Again" epikus folyama is hasonló metódust követ: meghökkentő, hogy a nyomasztó riffelésnek sikerül "lehúznia" a vokális részt, pedig az Avatarium esetében épp e kettős távolságtartása a lényegi elem, olyan unikumot létrehozva, ami le tudja kötni a stíluson kívüli hallgatók figyelmét is.

S hogy valami pozitívval folytassam, Jidellnek sikerült felnőnie az Edling által megteremtett színvonalhoz, sőt, úgy tudja megteremteni az ősrock és a doom, a pszichedelia örvénylésének és a nyomasztó riffek egységét, ahogy az Leifre nem volt jellemző – emellett a hangszerelésbe is képes addig idegen elemeket integrálni, a végeredmény mégsem esik szét darabokra. Nem véletlen, hogy a lemez instrumentális tétele van olyan izgalmas, mint az énekes dalok, a gitár dallamvezetésének csipetnyi keleties jellege, az önmaga gondolatait kivetíteni kívánó művész érzéseinek örvénylését és a doom hideglelős elidegenedését mesterien egységbe forrasztó architektúra tökéletesen prezentálja, mit is gondol a zenész az Avatarium lényegének.

A záródarab azonban számomra ismételten esemény nélküli, a zongorával felvezetett csendes, panteisztikus, Jennie-t a középpontba állító "Between You, God, The Devil and The Dead" eleje túl hosszúra nyújtott, ami ráadásul nem tudja a feszültséget fokozni: a hangulati monokromitás pedig nem indokolja a majd hat perces időtartamot.

Bevallom, a recenzió írása előtt beleolvastam a lemezről megjelent eddigi kritikákba, és az egyöntető pozitív fogadtatás miatt jelen esetben én vagyok a felelős azért, hogy kijelentsem a király – illetve a királynő – meztelen, bár ilyet egy hölgyről nem illik leírni. Persze lehet, hogy nem is olyan éles a szemem (fülem), és leleplezés helyett csak az a sofőr vagyok, aki szembe menvén a forgalommal azon bosszankodik, mennyien nem tartják be a szabályokat.

Garael