Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.odddimension.it
myspace.com/odddimension

Nem titok, hogy kedvelem az olasz zenéket. Majd' három évig éltem Rómában, de rádióban egyetlen egyszer sem hallottam technót vagy hasonló prüntyögő elektronikus bizbaszt. Maximum respekt! Többek között ez is oka lehet annak, hogy jó dallamérzékkel megáldott muzsikusok vannak arrafelé, akik becsülik a hangszeres műveltséget. Nálam Európa zenei térképe nagyjából úgy néz ki, hogy van Skandinávia, van Itália, és köztük egy nagy szürke terület, ahol csak kisebb szigetekben nő a fű...

Az Odd Dimension bemutatkozó lemezéről már írtam korábban (itt). Akkori benyomásom szerint az OD-vel egy újabb tehetséges talján Dream Theater kópiát köszönthetünk a ringben. A Gianmaria Saddi gitáros és Gigi Andreone bőgős köré szervezett csapat nagyon komoly energiákat fektetett abba, hogy a második anyag ütősebb, érettebb, önállóbb legyen. A "The Last Embrace To Humanity" igazán nagyszabású folytatás, melyet egy egységes koncepció köré építettek föl. A történet fő mondanivalója, hogy a technikai fejlődéssel az emberiség megállíthatatlanul elindult a teljes elidegenedés útján. Egy progresszív zenekartól nem túl haladó gondolat, igaz? De hát ez a műfaj már egy ideje inkább a "klasszikus", mint az "előremutató" kategóriába tartozik...

Az első album kapcsán megjegyeztem, hogy nem vagyok elájulva Saddi gitárjátékától, de ezt a korongot hallgatva azt kell mondjam, nem pontosan értem milyen kifogásaim lehettek. Mindazonáltal számomra továbbra is a ritmusszekció az Odd Dimension főszereplője. Federico Pennazzato ritmusai érdekesek, agyafúrtak; olyan dobos ő, akit - ha lenne - nagyon szívesen látnék a saját bandámban. Manuel Condiotto hangjával továbbra is barátkoznom kell, nem vagyok nagy rajongója ennek a sárkányos-kardozós epikus metálba illő orgánumnak. Kézenfekvőek a Rhapsody of Fire és Vision Divine párhuzamok, meg sem lepődök, hogy az "It's So Late" című dalba meghívták Michele Luppit egy kis vendégszereplésre.

Ha már Luppinál tartunk, engem ez a lemez leginkább az ucsó Secret Sphere anyagra emlékeztet. Ezúttal inkább egy aprólékosan kidolgozott power lemezről beszélhetünk, halvány, óvatosan adagolt progresszivitással és több balladával. Szinte már nem is európai hangulata van; az Odd Dimensiont hallgatva az ember azt hinné, hogy egy tipikus európai power metal csecset szopott brazil hordával van dolga. Arrafelé annyi ilyen zene van, mint három napos nyári dögben a csonti.

A mondandóm lényege, hogy az OD-nek sikerült előrelépnie, fejlődnie. Bebizonyították, hogy helyük van ezen a színtéren, nem véletlen karolta őket föl a Scarlet Records. Garael kolléga általában nem lelkesedik a progos cuccokért, de ez a Fabio Leone (Rhapsody of Fire, Vision Divine, Labyrinth, Kamelot, stb.) féle hang talán fölkelti az érdeklődését, s talán nem lesz egyedül azok közül, akik a szimfonikus power felől érkezve olykor idegenkednek a progresszív zenei hajlamoktól.

Tartuffe