Kiadó:
Nightmare Records

Honlap:
myspace.com/dividedmultitude

Ez itt a Haroy testvérek másik projektje (az egyik az a Teodor Tuff, amely nálam még a tavalyi év legjobbjai közé is felküzdötte magát). A korábbi albumaikat nem ismerem, pedig jelent meg négy is 1999 és 2010 között (benne egy hét éves kihagyással), így hasonlítani azokhoz nem tudok, de ez talán nem is olyan nagy baj.

Szűz füllel hallgatva viszont elég meglepő dolgokkal szembesül az ember fia már az elején. Először is itt egy flamenco intro, melynek igazából sok köze a folytatáshoz nincsen. Aztán belecsapunk a címadó lecsóba egy jófajta prog-power témával, amúgy skandináv módra, Nevermore közeli veszett riffeléssel elővezetve. Az agresszív ének – a borítóval és a lemezcímmel összhangban - is ráerősít arra, hogy a norvég csapat a dolgok tökösebb, sötétebb oldalát szeretné megragadni. Ehhez képest, nem sokkal később egy kórusokban túláradó, nagyon dallamos refrént kapunk a gitár-hentelés tetejibe. Nem rossz, nem rossz, de kissé szokatlan egyveleg.

Ha ennyi még nem lenne elég ahhoz, hogy felkapd a fejed, akkor itt a következő formabontó lépés (legalábbis egy Nevermore keménységű nóta esetén): gitárszóló helyett billentyűvirga dukál ide, méghozzá nem is rossz (érkezik azért egy rövidke a hathúrostól is később). Tulajdonképpen ez a kettősség jellemzi az egész lemezt: modern riffelés és brutális ének vs. mega-dallamos refrének és szimfonikus, hard-rockos aláfestés. Elméletileg nem annyira eredeti mix, de ennyire tiszta formában én ilyent még nem hallottam.

Pozitívumok: a korong természetesen baromi jól szól, és ahogy azt onnan északról megszoktuk, a hangszeres teljesítményekbe belekötni nem lehet: a progosabb részeket is nagy kompetenciával, élvezetesen vezetik elő. A keményebb és dallamosabb ének váltakozása is jóval túlmutat a melodikus death vonalon szokásosnál, ez Sindre Antonsen teljesítményét dicséri - mindkét stílusban igen otthonosan mozog. Akit még feltétlenül ki kell emelni, az Eskild Kloften szintis, aki ebben a sűrű közegben is nagyon jól megtalálja a helyét.

Negatívumok: ez a tömény hangszerelés talán már kicsit sok is, a telt hangzás és a többsávos kórusok eléggé elfárasztják a fület, így – mivel a trackek tempójában, hangulatában és dramaturgiájában túl nagy változatosság azért nincsen, továbbá a lemez felépítése sem ad alkalmat időnként a megpihenésre, mondjuk a számok közé beillesztett rövidebb (például akusztikus) betétekkel – a végére a hallgató hajlamos lehet némileg elveszteni az érdeklődését.

Összességében azért mindenképpen egy figyelemreméltó alkotással van dolgunk, bár benne van a pakliban, hogy a két szék között a padlón csattan majd a fenék: a dallampártiaknak túl kemény lehet ez a muzsika, a riffek szerelmesei pedig nem tudnak majd mit kezdeni a refrénekkel. A skandináv másodvonal "taknyára" magukat gyöngytyúkként rávető elvakult fanoknak azért sok örömet szerezhet ez az újszerű megközelítés. Megmondom őszintén, én egész egyszerűen "jóra hallgattam" ezt az albumot (ami már nagyon rég fordult elő velem) - napokig pörgött a háttérben is, annyira üdített a mássága. Ebben azért kicsit benne van, hogy Christer Haroy tök szimpi arc (a facebookon tartja velünk a kapcsolatot), így nem akartam elhamarkodottan véleményt alkotni, arról nem is beszélve, hogy jómagam is gyöngytyúk-kórságban szenvedek, ha északi prog-powerről van szó.

Kotta