Kiadó:
MFP Music Productions

Honlap:
www.hermanrarebell.com

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy életre szóló emlék. Egy barátommal ülök a horvát tengerparton, a nap elől egy parti kricsmi árnyékába menekülve, és a kellemes hűvösben a Schenker Akusztikusokat hallgatjuk sörözés közben, a felszolgáló kedvességének köszönhetően, aki hajlandó volt betenni a lejátszóba a magammal hozott CD-t.

Egyébként nehezen barátkozom. Két évig barátkoztam a gondolattal, hogy milyen lehet egy Schenker lemez Schenker nélkül. Aztán megvettem és elvarázsolt. Ott volt Michael Voss, aki énekes, gitáros, producer és Schenker-rajongó, s az eredeti énekessel, Gary Bardennel egy olyan zseniális akusztikus átiratot rittyentett, mely azóta is az egyik kedvenc lemezem. Most, hogy az új Schenker lemezen, a "Temple Of Rock"-on összekerült Voss és Herman Rarebell, szinte törvényszerű volt, hogy megpróbálkozzanak egy hasonlóval. Az ex-Scorpions dobos jó néhány slágerben volt a Schenker-Meine páros társszerzője, most ezekből mazsoláztak. De az eredeti énekes közreműködése hiányában Vossi egy másik, korábbi ötletét is belegyúrták az albumba: a "Voices Of Rock"-hoz hasonlóan minden dalt más-más ismert (vagy nem) torock énekel.

Herman Rarebell bezzeg könnyen barátkozik! Herman Ze German néven időnként kiad egy kiadhatatlanul rossz albumot, ehhez bizony kellenek a befolyásos barátok! És persze a Scorpions név is sok barátot vonz: énekelt már nála Don Dokken, a Dokken névadója és énekese, Jack Russell a Queensryche-hoz hasonlóan kettészakadt Great White-ból, Charlie Huhn, aki Ted Nugent és Axel Rudi Pell exének mondhatja magát. Herman most Vossi révén még újabb barátokra lelt. Itt van mindjárt a Schenker turnén is éneklő ex-Rainbow énekes, Doogie White, vagy Johnny Gioeli (Axel Rudi Pell), Paul Shortino (King Kobra, de leginkább ex-Rough Cutt és ex-Quiet Riot énekesként ismert), Gary Barden (MSG), Tony Martin (ex-Black Sabbath), akik korábban énekeltek az említett "Voices Of Rock" lemezeken. Az ismeretlen kakukktojások: az elsőlemezes német banda, az Unbreakable énekese, George Daniels, aki közreműködésével igyekszik meghálálni a produceri munkát Hermannak. Vajon honnan vehették ezt a nevet a csapatnak? Fogalmam sincs. :) A másik kakukkfióka a neve alapján kétségtelenül magyar származású, de hangját Kaliforniában áruló Michael Nagy, akit Corey Whitehead mutatott be barátjaként Hermannak. És mint tudjuk, a barátom barátja az én barátom is (míg a barátom ellensége néha még jobb barátom, de ez egy másik történet).

Feltöltöttem hát a telefonomra az albumot és újra átéltem egy életre szóló élményt! Igaz, hogy most csak a telefon volt a barátom, amely megmentett a feleségem csacsogásától, igaz, hogy most a horvát árnyék helyett a ciprusi napfény simogatott. De az élmény mégis hasonló volt. Megint zseniális az újrahangszerelés, csak most profi flamenco gitárosok (José Antonio Rodríguez, Corey Whitehead) segítenek átlépni Vossi korlátait, míg a kemény riffeket egy igazi tökös csávó, a korábban Rob Halford Fight-jában harcoló Robby Lochner ültette át fémhúros akusztikus gitárra. És a dalok közti szünetekben hallom a tenger morajlását, néha felintegetek a negyedóránként fejem felett elszálló repülőknek, és arra gondolok, hogy a szállodába visszatérve milyen jó lesz meginni egy korsó Carlsberg sört. (Ezen a vacak helyen minden kocsmában és szállóban azt csapolnak. Hát hol itt a választék, kérem? Panaszt fogok tenni!)

És a lemezen az énekesek szépen sorakoznak egymás után: Michael Voss magának tartogatta a lemezkezdést, így legalább nem olyan feltűnő hangjának gyengesége, mintha a lemezen sorakozó ászok bármelyike után következne. A "Lovedrive" lemez nyitó dala ("Loving You Sunday Morning") most is remek kezdésnek bizonyul. Én csípem Vossi hangját, úgyhogy semmi bajom azzal, ha ő kezd. De ezt a dalt főleg a szólójáért szeretem. Őt követi az egyslágeres énekes, John Parr, aki remekül elvegetál közel 30 éve abból, hogy annak idején elénekelte a "St. Elmo's Fire" című film betétdalát. De a "Passion Rules The Game" jól áll neki. Majd a nagy öreg, aki 14 éven át énekelt Santana mellett, a 67 éves Alex Ligertwood veszi kezébe az irányítást, és hibátlanul interpretálja az "Is There Anybody There?" című dalt. Hogy mégsem vagyok elájulva tőle, az azért van, mert az eredetileg is reggae beütésű dalt szinte változatlan formában adják elő a zenészek. A legnagyobb csalódás viszont Bobby Kimball (ex-Toto) nevéhez fűződik, aki a legnagyobb slágert kapta ("Rock You Like A Hurricane"), de annyira karót nyelt hangon szenvedte végig, hogy a leggyengébb pillanatok egyikévé tette.

Ám ezután kezdetét veszi az igazi zenei orgia. Kezdődik mindjárt a Don Dokken által elénekelt és nem kicsit "Alone Again"-esre sikeredett "You Give Me All I Need"-del. Ennél még zseniálisabb a "Make It Real" Doogie White előadásában, aki a maga egyedi hajlításaival teszi különlegessé a dalt, majd jött, látott és mindent vitt Johnny Gioeli alakítása a "Dynamite"-ban. Egy olyan, két hangon lépkedő, dallamtalan slágert tesz élvezetessé, amelynek már az akusztikus feldolgozásába vak lóként belemenni (Nem vak az, bátor!) is merészség volt. Nem hiába mondják, hogy merni kell nagyot álmodni! Néha a lehetetlenről is kiderül, hogy lehetséges. Ezután már szinte csak levezetés a Gary Barden által elénekelt "Falling In Love", amely azért még mindig megdobogtatja a rocker szíveket. Főleg az enyémet, aki ebben a nótában éltem át leginkább újra a Gary Barden szólólemezként megjelent Schenker Akusztikusokat ("Past And Present").

Jack Russell a "Nagy Fehér" stílusában próbálja hozni a "Don’t Make No Promises"-t, de nekem a hangja itt valahogy inkább Robin McAuleyra hasonlít. Ahogy Paul Shortinoé pedig Bryan Adamsre hajaz ebben az akusztikus környezetben. Arról nem ő tehet, hogy a "Love Is Blind" nem egy olyan erős nóta, mint a korábbiak, nem véletlen, hogy annak idején is csupán a "Still Loving You" kislemez B oldalára került fel. Az "Arizona" az ifjú George Daniels tolmácsolásában, némi kis "My Sweet Lord"-os szólóval megtámogatva viszont ismét kitűnő. Tony Martin az "Another Piece Of Meat"-et vállalja be, ami nem könnyű dal, de az öreg profi magabiztosságával énekli fel, és az akusztikus átirat lüktetése a leginkább mozgásra ingerlő valamennyi sláger közül. Vigyáznom is kellett, hogy ne kezdjem fekve ropni,mert még turistalátványosság lett volna belőlem. A lemezt záró "Animal Magnetism" Michael Nagy énekével leginkább egy flamenco stílusú temetést juttat az ember eszébe. Vagy annak, aki látta, Chris Rea új lemezének bónusz DVD-jén szereplő filmet, amelyben a gitáros operatőr-rendezőként a bika szemszögéből mutatja be egy bikaviadal történetét. Szóval semmiképpen nem vidám a befejezés, de mindenesetre itt érvényesülnek legjobban (és leghosszabban) a flamenco gitárok.

Én azért belekontárkodtam volna egy "He's A Woman - She's A Man"-be, vagy egy "Bad Boys Running Wild"-ba a sokkal kevésbé sikeres "Love Is Blind" helyett, vagy az "Is There Anybody There?" helyett, amivel gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni, kipróbálhatták volna a "Hey You"-t is, ami szintén sikeres kislemez A oldali sláger volt. Nem ismerem a kiválasztás szempontjait, talán a felkért énekesek mazsolázták ki a nekik tetsző Rarebell-dalt a kínálatból, mint kívánságműsorban az egyszeri hallgató, aki egy dögös rockszámot akar kérni, aztán közlik vele, hogy "Ebből lehet választani!" Mindegy! A végeredmény nem lett rossz, élvezetes hallgatni a Scorpions dalok akusztikus feldolgozásait (amelyek egész más oldalról közelítik meg a dolgot, mint a zenekar "Acoustica" című lemeze), ráadásul az énekesek széles palettája biztosítja a változatosságot, ami - mint tudjuk - gyönyörködtet.

Herman Rarebell nevét nem jegyzik a zseniális dobosok között a rocktörténelemben, de legalább néhány dalt hátrahagyott maga mögött, amire emlékezhetünk. És ez egy emlékezetes feldolgozása lett a legjobb szerzeményeinek. Barátkozzatok vele!

CsiGabiGa