Kiadó:
Wazoo Music Group

Honlap:
www.garyhoey.com

Gary Hoeyt véletlenül ismertem meg. A megboldogult '80-as években, amikor még nem volt internet és az új lemezmegjelenésekről csak a szakirodalomból (értsd: Metal Hammer) tájékozódhattunk. És volt miről tájékozódni, mert Yngwie Malmsteen első lemezének sikerén felbuzdulva gombamód kezdtek szaporodni az instrumentális gitárlemezek. Az volt a fénykor: megjelent Joe Satriani (Surfing With The Alien), Tony Macalpine (Edge Of Insanity), Richie Kotzen (Richie Kotzen), Marty Friedman (Dragon's Kiss), Jason Becker (Perpetual Burn), majd Steve Vai (Passion And Warfare) lemeze. Ekkor még nem volt CD sem, csak bakelitlemezek és az azokat árusító kis üzletek abból éltek, hogy külföldi ismerőseiken keresztül behozták az itthoni boltokban nem kapható lemezritkaságokat. Nem volt még mobiltelefon, de vezetékes telefon is csak a szerencsésebbeknek jutott, s csóró fiatalként az volt a legnagyobb főnyeremény, ha találtunk egy elromlott utcai telefonfülkét, amely a beszélgetés után visszaadta a kétforintost.

Így történhetett, hogy amikor betévedtem (mit betévedtem, szándékosan, gyűjtögető életvitelemtől hajtva, illegális importra buzdítottam a kereskedőt) Böszörményi Gergely Boráros téri lemezboltjába, aki akkor még nem volt lemezkiadó és producer, csak egy a megbízható maszek lemezesek közül, és megrendeltem az első Greg Howe lemezt, amelyről az MH-ban olvastam, letettem a 100 Ft előleget, ő pedig felhívta a "nyugaton élő" barátját, és telefonon leadta a rendelést. A barát telefonban elérthette a nevet és Greg Howe helyett Gary Hoeyt küldött.

- Na, akkor gondolkodjunk! - vetette föl Gergő, mint a Legényanyában az iskolaigazgató. Sörözni ugyan nem mentünk át együtt a szomszédos kocsmába, de a kialakult helyzetet meg kellett oldani. Visszaküldeni nemigen lehetett, így kaptam inkább 100 Ft engedményt az akkori 600 Ft-os lemezárból, és egy erősen meggyőző beszédet, hogy tetszeni fog, legalább annyira, mint Greg Howe, de ha mégsem, visszavásárolják. Nem vittem vissza. A "High-Top Bop"-ot vagy a "Rainbow Warrior"-t ma is az instrumentális gitárirodalom gyöngyszemeiként tartom számon. Azóta megvettem CD-n is, Gary Hoey többi instrumentális lemezével egyetemben, és ma sokkal jobban szeretem szörfös rocknak nevezett stílusát, mint Greg Howet. Köszönöm neked, Böszörményi Gergely, ezt a tévedést, a mai napig hálás vagyok érte!

Az utolsó Gary Hoey albumom a 2005-ös "Monster Surf". Aztán elkezdett énekelni. Nem mintha rossz hangja lenne, csak az az elgrincsesedett amerikai rockzene, amit az "American Made" és az "Utopia" lemezeken játszik, már nem volt a kedvemre. Hát igen! Amikor a grunge, mint a Grincs, ellopta az ünnepeket a rockzenéből, akkor szoktam le végleg az új előadók lemezeiről, és ezért van az, hogy amiket ma hallgatok, vagy a régi nagyok lemezei, vagy az azokat idéző próbálkozások. De Gary Hoey most 2013-ban - akárcsak 1990-ben druszája, Gary Moore - szintén a blues felé fordult. Úgyhogy deja vu érzésem van. Tovább tart ez a gondolatbeli nosztalgikus időutazás, mintha 1990-ben járnék, most már telefonkártyával beszélek az utcai fülkéből és a lejárt telefonkártyákat az aluljáróban adjuk-vesszük-cserélgetjük. S közben szól az "Oh Pretty Woman" vagy a "Walking By Myself". Most 2013-ban Gary Hoey lemezén is vannak blues klasszikusok, melyekhez nagyon sokan nyúltak már hozzá. Teszi ezt jó érzékkel Hoey is, ahogy a saját szerzeményei is remekül simulnak a klasszikusok mellé. A hangja, amely idegesített a grunge stílusú daloknál, tökéletesen illeszkedik a blues szerzeményekhez.

Emlékszem annak idején el kellett olvasnom a Gary Moore lemez borítóján, hogy a "Walking By Myself" feldolgozás, míg a "Texas Strut" saját szerzemény. Annyira passzoltak egymáshoz a dalok, hogy szinte nem lehetett különbséget tenni saját és nem saját dal között. Most nincs ilyen problémám, mert a feldolgozások ("Going Down" Don Nixtől és "Born Under A Bad Sign" Booker T. Jonestól) annyira ismertek, hogy én magam is hallottam már legalább 5-6 változatát Deep Purple-től Peter Greenen át George Lynchig, Paul Rodgerstől Siggi Schwarzig. De a saját dalok öreg (vagy fiatal) blues-rókákkal feldobva legalább akkorát ütnek: a "Boot Mill Blues" James Montgomery szájharmonikájával megspékelve egy igazi laza blues, akár Gary Moore "Moving On"-ja, az "Almost Over You" Jon Butcher egyedi gitárjátékával kiegészítve egy igazi kesergő, mint mikor Joe Bonamassa sírja el bánatát a "So Many Roads"-ban, a "She's Walking" Johnny A. segítségével egészen fantasztikus hagyományos, "lépegetős" blues, vagy a fiatalabb generáció részéről a Teslás Frank Hannon slide gitározásával előadott "Got To Believe" már egy modernebb felfogású blues téma, de mégis mind-mind úgy szól, mintha egy-egy klasszikus lenne. A címadó dal egy lassú instrumentális, mely a basszusgitár hangjaival olyan finoman indul, mint a Midnight Blues Gary Mooretól, majd kibontakozik, mint a Sloe Gin gitárszólója Bonamassától. Nem csoda, ha ezután úgy éreztem, itt kéne véget érjen a lemez, a tetőponton. Aztán jött még egy "Hold Your Head Up High" és dzsiggelhetnékem támadt a kezdő riffek hallatán! Furán nézhettem ki, ahogy a szilvafa tövében, kosárral kezemben, mint Piroska, táncot járok a csak fülemben szóló hal(l)hatatlan zenére. Talán ezért is találó a Deja Blues cím: semmi újdonság nincs ezen a lemezen, "csak" színtiszta blues, ahogy csupán egyszer lehet eljátszani az életben, s azt a pillanatot elcsípve kell kimerevíteni örök időkre egy CD-be préselve, hogy bármikor visszajátszhassuk, mint az emlékeket a kétforintost visszaadó telefonfülkéről és az elcserélt bakelitlemezről.

A konklúzió? Olyan macis lett ez a lemez! Bonamacis. Hogy miért nem Gary Moore-hoz hasonlítom? Talán mert az énekhangja inkább hajaz Bonamassa tónusára. Mint régi Hoey-rajongónak, nekem mégis a címadó dal tetszik legjobban, szimplán csak azért, mert instrumentális. Hja kérem, a megszokás hatalma!

CsiGabiGa