Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.arjenlucassen.com

Mivel Taruffe barátom annyira elmerült a zenei kukázásban, hogy még a progresszív zenék felkent lovagjának szerepéről is elfeledkezett, így érthető módon maradt el az év progresszív zenei eseményének, a megjelenő Ayreon albumnak a kivesézése. Így mint a blog legmagasabb rendfokozatú katonájának – az elöljárói példamutatást szem előtt tartva – nekem jutott az a hálátlan szerep, hogy a becsület védelmében írjak pár keresetlen mondatot, előre tudván, hogy tiszttársam annak a halálra ítélt szakasznak a szerepét osztotta rám, amelynek feladata anno egy egész páncélos hadosztály feltartása volt.

Miért is? Mert akik rendszeresen olvassák a blogot – és akiknek a létszáma lassan közeledhet a húszhoz, így nyáron akár már kétkapus focimeccset is játszhatunk velük – rögtön feltehetik a kérdést, hogy mit akarok itt a szöges metál agyammal egy olyan kompozíció esetében, ami bőven meghaladja az egyszeri és általam szeretett heavy metal lemezek művészi tartalmát. Ráadásul az album – olvasgatva a már megírt kritikákat, és az olvasói kommenteket –, eléggé megosztotta a közvéleményt, ami tudvalevőleg nem kedvez az objektív jelleg látszólagos fenntartásának sem. A kétkedőket azonban sietek megnyugtatni: egyrészt a művészi tartalom kérdésében eléggé szkeptikus szoktam lenni, így nehezen esek olyan hibákba, ami túlértékeléshez, vagy egyszerű seggre eséshez vezethet, másrészt a kétfelé váló véleménycsoport valamelyik fele legalább biztos igazat fog adni…

A kritika elején sietek leszögezni, hogy Lucassen mester előtt, ha nem is feltétlenül, de jómagam is térdre szoktam borulni – legutoljára a Star One projectnél ez alázatos és keleties hasra vágódássá aposztrofálódott : jelenlegi alkotása pedig minden, számomra hibának minősülő aspektusa ellenére is ékesen bizonyítja, hogy a holland zenész a kortárs rock egyik kiemelkedő alakja. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a „művészi önkény” és az öncélúság között igen vékony a határvonal, a célcsoport hallgatóság pedig nem biztos, hogy képes a művésszel együtt látni azokat a víziókat, melyek eléréséhez az alkotás vezet. (Ez bizony még a közgazdaságtanban is így van, pedig mennyivel egzaktabb dolog, mint a művészet.)

Emlékeztek még a kilencvenes évek egyik progresszív csúcsalkotásának kikiáltott Beyond Twilight lemezre, a 43 tételből álló "For The Love Of Art And The Making"-re? Nos, Lucassen valami hasonlóba fogott, jóllehet ő inkább a hetvenes évek progresszív, összefüggésben vizsgálandó lemezeit nevezte meg ősforrásnak. Egy olyan album képe, illetve hangjai lebegtek a szeme – füle – előtt, aminek egyes darabjai amolyan zenei puzzle-ként rakják ki a végeredményt, és önmagukban nem igazán értelmezendőek. A Beyond Twilight lemezéről azóta sem tudom eldönteni, hogy tényleg mestermű, vagy csak ügyes bűvészmutatvány, hiszen az egyes elemek az alkotók szerint is nyugodtan összecserélhetők, a kapott eredményt a sorrend nem befolyásolja – ez pedig nálam – biztos, mert nem vagyok képes az unortodox fogalmát megérteni – nem éppen a művészi mibenlét megtestesülését jelenti. Lucassennél azonban nem így működik a dolog, még akkor sem, ha az egyes darabok tényleg csak elvétve képesek önálló szerzeményként funkcionálni: az összefűzött elemeknek meghatározott ívük van, felvezetéssel, fő résszel, és lecsengéssel, mármint a mester szerint, én személyesen zeneileg – és nem a szövegi történés szempontjából – nem éreztem ezt a komponált pályát, sőt, hasonlóan a Beyond Twilight művéhez, felcserélhetőnek érzem a darabokat. (És ha most „de hülye vagy” kiáltással elküldesz a fenébe, megnyugtatlak, kipróbáltam!) Lucasennel ellentétben, aki refrén nélküli szerzeményekről beszélt, én inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak a számok között refrének verze nélkül, és verzék, refrén nélkül, különösebb összefüggés, vagy kontinuitás nélkül, olyan ötletek egymásutáni halmazaként, melyek nem lettek megfelelően kibontva. Az embrionális állapotban lévő töredékek mégsem esnek szét – és ez a zeneszerző legfőbb érdeme –, de ettől függetlenül bennem végig, minden egyes szerzeménynél ott motoszkált a befejezetlenség érzése, amit nem tudott ellensúlyozni sem a vendégelőadók elképesztő teljesítménye, sem a hangszerelés, és a műfaji sokrétűség – space rock, musical, folk-reneszánsz-rock, metál – mesteri koherenciája.  És ha már az operai koncepció szereplőit említettem, legnagyobb meglepetést nem Karevik produktuma okozta – akiről eddig is tudtam, hogy a jelenlegi színtér egyik legjobbja, mind orgánumát, mind hangterjedelmét és képzettségét tekintve –, hanem az a Michael Mills (hallgasd csak meg az „Alive!”-ban, tuti, eldobod az agyad), aki ékesen bizonyítja, hogy metálpacsirta országban nem csak fémből készült madarak tudnának a trónra ülni.

Természetesen azoknak a véleményét is elfogadom, akik a koncepcióban meglátják (meghallják) az aprólékosnak tűnő, ám valójában művészi víziót, úgy látszik, nekem ehhez már túl sokat romlott a szemem. Az viszont feltétel nélkül bizonyítást nyert, hogy Lucassen ötletasztalánál azok sem maradnának éhesen, akik a lehulló morzsák felcsipegetésére lennének kárhoztatva, mert az aprólékokkal is bőven jóllakna egy egész metál ármádia.

Garael