Dynazty: Renatus (2014)

Dynazty-Renatus-Front1-1024x1015.jpg

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Épp tegnapelőtt elmélkedtem arról, hogy a '80-as évek aréna rock legendáit kreatívan másoló, eszement (és újabban istenkáromló) Steel Panther sürgősen át kell essen egy fazonigazításon. A kezdeti sokk-terápia sikeres volt, mindenki fölfigyelt rájuk - mondjuk úgy - harsányságuk miatt, de mivel zeneileg többre képesek és hivatottak, le kell vessék magukról a viccesnek szánt szubhumán magatartást, a "sikamlós kígyóbőrt", hogy megkomolyodva végre arra koncentráljanak, ami tényleg az erősségük. Nem tökéletes a párhuzam, de valami hasonló történt a svéd Dynaztyval; ők ugyan sohasem trágárkodtak, de fiatal csikó létükre, zeneileg az első három lemez erejéig úgy beleragadtak az egykori hajbandák világába, mint mohó bögöly a légypapírba.

Ez önmagában persze nem baj, főleg mert istenáldotta tehetséggel, ügyesen csinálták, amit csináltak, de most hogy sikerült némi ismertséget kiharcolniuk (otthon és Japánban rendesen ostromolták a toplistákat), valamint egy komolyabb kiadóhoz kerültek, megrázván magukat új szintre emelték a produkciót. Valójában nem stílusváltás történt, csupán arról van szó, hogy fölnőttek, megkomolyodtak, s ezzel együtt szálkásra gyúrták magukat. Ez a tendencia már érezhető volt a "Knock You Down" (2011) és a "Sultans Of Sin" (2012) közötti hangsúlyeltolódásokon, elsősorban a kétgitáros fölállásnak köszönhetően, de a találó "Renatus" (újjászületett) névre hallgató új album már nem igazán nevezhető retro anyagnak. Skandináv erényektől duzzadó, tiszteletreméltó hagyományokat ápoló, hiperdallamos muzsika ez, de egészen friss megközelítésben, modern köntösben, bika megszólalással.

Mindazonáltal meg kell jegyezzem, hogy a jelentős izomtömeg-növeléssel buktak is valamit abból a bájból, amit a glam csillogása kölcsönzött nekik. A helyzet az, hogy abban a dallamos power-riffekre épülő irányzatban, amely felé most elmozdultak, már elég zsúfolt a skandináv hadszíntér. Föl kell kötniük a cicanadrágot ha itt állva akarnak maradni. Az egyik ilyen elhagyhatatlan lépés pl. az lenne, ha a fogós dallamokon túl azonnal ható slágerekkel is elő tudnának hozakodni, pl. valami olyannal, mint a nálunk annak idején ügyeletes kedvenccé avanzsált "Stand As One".

A Storm Vox Recordsnál megjelent korábbi lemezek csak vérlázító összegekért szerezhetők be; remélem, hogy most, amikor új kiadóhoz igazoltak, valamiképpen a régebbi albumok is kulturált áron lesznek majd megvásárolhatók. Itt a végén minden álszerénység nélkül teszem hozzá, hogy ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott "blogszférába" (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika