Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

Ha-Ha-Ha! Az év metál kamu indikátoros szereplőjének olcsóvicces beetetésén még akkor is tudok röhögni, ha tulajdonképpen sírnom kéne, már ha azok között lennék, akik bedőltek Tony Kakko "vissza a gyökerekhez" lelkendezős szövegének, illetve nem lennék tulajdonképpen elégedett a be nem vált ígéretek ellenére is – ez utóbbiakhoz szerencsésen volt időm hozzászokni az elmúlt húsz év politikai történéseit tekintve.

A kamu indikátor elpirulását tehát nem az adott minőség eredményezte, hanem az a felvezetés, amiből "csak" a speedelés, valamint a korai idők játékos dallamvezetése nem valósult meg, és a megszületett album sokkal inkább felfogható egy "Stones Grow Her Name II."-nek, mintsem az "Ecliptica", vagy a "Silence" szellemében íródott újrafelfedezésnek. Mert az igaz, hogy a kétlábdob többször is nekilódul, ám csak olyan kedvcsinálóként, amilyenek a német soft-pornófilmek voltak a nyolcvanas évek végén: izgalomkeltéshez igen, ám kielégüléshez már kevésnek bizonyultak – ettől persze jól szórakozott rajtuk az ember(kamasz)fia.

Megmondom őszintén, én már eleve gyanúsnak találtam a nagy lelkendezést, mert a korai évek albumjait nem csak a sebesség, hanem az a dallamvilág is meghatározta, ami jóval közelebb állt a Helloween, vagy Stratovarius-féle euro-power dallamokhoz – egyesek szerint gyermekdalokhoz –, mint az utóbbi idők musicalben fogant modoros melódiáihoz, amihez az eltelt 15 év járul, és a fiatalos bohóságot csak úgy, mesterséges kényszerítéssel visszahozni eléggé reménytelen vállalkozás. A felvezető "The Wolves Die Young" klipje ráadásul nem árult zsákbafarkast – izé, macskát –, és ha a farkasvakság nem ereszkedett az ortodox hívek szemére, vagyis fülére, akkor konstatálhatták, hogy ez a nóta egy körmeit rég otthagyott férget szorít a fába, akinek ordítani már igazán nincs kedve. Hallgasd csak meg a címében rohanást ígérő "Running Lights"-ot, egyből vághatod, hogy a dalnak több köze van a musical-hez, mint a veretes farkasgalopphoz, és ez nem csak a tempó váltakozó, hanem a dallamformálás modoros és színpadias jellegéből, valamint Kakko megszelídült, ezerszínű, ám "fémét-vesztett" hangjából is következik. A korai éveket talán csak címéhez méltóan szigorúbb "Blood", a hülyéskedős "X Marks The Spot", valamint a "Cloud Factory" idézi meg, aminek refrénjét az öt éves fiam is azonnal énekelni tudja – no, nem azért, mintha a többi olyannyira bonyolult lenne, de ennél a dalnál érzem leginkább a naiv, bolondozós attitűdöt, és nem képzelem a színpadra rögtön az Operaház Fantomját.

A Sonata Arctica rajongók két célcsoportja is csalódhat tehát: azok, akik a Stratovarius kisöccsét várták vissza, de azok is, akik a két albumnyi progresszívabb vonalat. Mindezekből következve tulajdonképpen csak a hozzám hasonlók jártak jól, akiknek bejött a legutóbbi lemez slágeres-dallamos-habosan modoros jellege, bár megmondom őszintén, az előd esetében talán több hatásvadász dallamot sikerült összekalapálni a fiúknak – ebben a tekintetben valóban keményebb hozzáállásról beszélhetünk –, ráadásul a záró, tíz perces "Larger Than Life" már nálam is majdnem kiveri a biztosítékot öncélú szövegmondásával és a metált a zenekari árokba űző monumentálisnak szánt, ám inkább geil színpadiasságával. Mondjuk ez utóbbi momentán nekem tetszik, de ez nem mérvadó, hiszen én Korda Gyurit is szeretem, ő pedig a tisztességben megőszült polgárság mellett inkább a punkok vehemens kedvence.

Egyes elemeiben keménykedőbbnek tűnő, ám valójában a rockoperás hagyomá-nyomok-on ügető albummal sokkolták/leptékmeg/bosszantották fel – ki-ki válassza a számára megfelelőbbet – a finn fiúk a közönséget, amit a mélytelenséget tükröző hangzás és Kakko bársonyos, de a fémes viháncot igazából nélkülöző vokális stílusa ír ki - úgy látszik mára visszavonhatatlanul - a power-metal szigorú birodalmából.

Garael