Evil Masquerade: The Digital Crucifix (2014)

EvilMasquerade.jpg
Kiadó:

Dark Minstrel Music

Honlap:
evilmasquerade.com

Úgy látszik, nem csak Tartuffe fedezte fel Tobias Janssont, hanem Henrik Flyman, az Evil Masquerade tótumfaktuma is. Apollo Papathanasio háza táján komolyabb lehet a baj, mert ezek szerint nem csak a Firewindből szállt ki, hanem innen is. Mivel Flymanék utóbbi lemezeiken ügyesen átlavíroztak power metalból hard rockba (láttunk már ilyent, ugye?), kulcskérdés az énekes személye. Szerencsére Janssonnal nem nyúltak mellé, helyenként hátborzongatóan hozza Ronnie James Dio énekstílusát.

Persze annyira még nem profi, hogy mindig tökéletesen teljesítsen, ez Dio színvonalán amúgy is szinte lehetetlen, de többször is igen jól elkapja a fonalat (pl. „"Bad News"). Ahogy a többi zenészt is meg kell dicsérjem: a mai lélektelen, magunkat szétprojektező, még a stúdióban sem találkozunk munkamódszerrel szemben, itt mintha rendesen odatette volna magát mindenki. Még a ritmusszekció is ötletesen, kidolgozottan játszik, Artur Meinild billentyűfutamai is kifejezetten üdítőek. Flyman pedig jó dalszerző, ezt a Rainbow-MSG-Black Sabbath vonalat ráadásul piszkosul érzi.

A lemez változatos, 2 perc körüli számok éppúgy vannak rajta, mint hosszabb lélegzetű, epikusabb szösszenetek (mondjuk utóbbiak is max. 6 percesek). Van gyors, közepes, lassú, jól kitalált dramaturgiával és könnyen memorizálható énekdallamokkal. Ebből a szempontból sokkal jobban tetszik, mint mondjuk a hasonló stílusban mozgó Axel (Rudi Pell) kissé egysíkú új korongja. Abból a szempontból pedig a Vandenberg's Moonkingnél csípem sokkal, de sokkal inkább, hogy nem poros hangzással és direkt nyúlásokkal akarja megidézni a '70-es éveket, hanem csak annak a szellemiségét ápolja, de a mai ízléshez, fülhöz igazítva.

Szóval kellemes hallgatnivaló ez, mondjon bárki bármit. Üdén régisulis a megközelítés, már ami a lényegre törő sokféleséget (Sabbath, Maiden, Dio, Rainbow, Gary Moore, MSG, Uriah Heep hatások, de még a Diablo Swing Orchestra is beugorhat egyik rövid – nyilván poénnak szánt – pillanat erejéig) és a karakteresen elütő számokat illeti. A klasszikus hangszereken (hegedű, cselló, trombita, klarinét) itt-ott besegítő vendégek pedig még habot is rittyentenek erre az ízletes vegyes-gyümölcs tortára. Kérem őket Magyarországra!

Kotta

Címkék: lemezkritika