Uriah Heep: Outsider (2014)

UH-Outsider.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.uriah-heep.com

Nem biztos, hogy ezt a kritikát nekem kellene megírnom, mert elfogult vagyok Uriah Heep ügyben. Bevallom, ez van... Sokat töprengtem a dolgon, de azután rájöttem, hogy ez végeredményben csak egy blog, ami nem generációk véleményét akarja befolyásolni, alakítani, hanem egyszerűen saját zenei élményeinket hivatott dokumentálni. Abszolút értékítéletről, megkérdőjelezhetetlen objektivitásról mi itt nem szoktunk papolni, bár - megjegyzem - a stílushatárokon belül azért elég jól értesültek vagyunk, komoly jártasságra tettünk szert az évtizedek alatt... :)

Szóval a Uriah Heeppel kapcsolatban van egy rögeszmém: a "Sea Of Light" (1995) lemez egyszerűen etalon, fix igazodási pont a rocktörténelemben, s úgy magasodik ki az együttes életművéből, mint valami délceg, dacos rádiótorony az enyhén hullámzó dombvidék lapos lankái közül. Persze a Uriah Heepet nagyon régóta ismerem és szeretem, a Byron-korszak minden lemeze megvan, még az 1973-tól folyamatosan romló formát mutató gyengécske albumok is, de minden erőfeszítésem ellenére képtelen vagyok elkerülni, hogy minden egyes lemezüket a "Sea Of Light"-hoz mérjem, hasonlítsam.

A banda egyfajta vérfrissítésen esett keresztül az utóbbi időben, hiszen fiatal(abb) dobosuk és - szegény Trevor Bolder halála óta - új bőgősük van, a muzsikán azonban ez nem igazán érződik. Amikor az "Into The Wild" megjelent (2011), még hajlamos voltam a Frontiers kiadó nyakába varrni ezt a lötyögősebb, ős hard rockosabb hangvételt, de most már inkább úgy tűnik, hogy ez a csapat saját koncepciója: vissza a gyökerekhez! Nem szintizünk, maradunk a régi jó Hammondnál, nem pakoljuk tele sávokkal a fölvételeinket, nem cifrázzuk a dolgokat, a gitár is akkor fasza, ha úgy szól, mint a '70-es években. Elég ha meghallgatjuk a lemez véleményem szerint leggyengébb nótáját, a címadót - mintha a "Wonderworld"-öt hallgatnám 1974-ből.

Értem én, és tulajdonképpen nincs is ezzel baj. A hiba az én készülékemben van, mert sajnos (vagy nem) azzal a monomániával vagyok megáldva, hogy nekem egy "Sea Of Light II" kell. De mán! Tudom, hogy képesek lennének rá! Ez a hóbort természetesen ronda hendikepp, mert közben hajlamos vagyok nem észrevenni, hogy az áporodott hangzás, a kicsit hangosra kevert ének és a rock n' roll sablonok mögött azért tök jó kis nóták vannak, felejthetetlen, kórusban énekelt refrénekkel és dögös, kövér Hammond kísérettel. Idővel egyébként az előző albumot is megszerettem; majd ezzel is megbarátkozom. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy a korábbi lemezhez képest csak a borító lett jobb.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika