Minden tiszteletem a szegedi zenekarnak, de tényleg. Beleölni a rengeteg melót és energiát, meg attól tartok, nem kevés forintot is egy lényegénél fogva szinte maximális underground faktorú zenébe, az olyan bátorsággal társult hősiesség, ami már bőven elég ahhoz, hogy háborús időkben pl. gondolkodás nélkül magunkkal rántsuk a lófarkas zászlót kitűzni készülő törököt a vártoronyból a mélybe. Békeidőben pedig ezzel a lelkülettel eldönthetjük, hogy esetleg két felhőkarcoló között kifeszített kötélen átsétálva szintén kockáztatjuk a mélybe zuhanást, vagy megjelentetünk egy depresszív hangulatú, az átlag rockszimpatizánsnak nehezen emészthető, ráadásul jó hosszú dalokkal telepakolt progresszív metal lemezt.  Mindkettő alig leplezett szándékos öngyilkosságnak tűnik.  

A Presentiment ráadásul nem kellemes lemez, legalábbis nem abban az értelemben, mint amikor Pataky Attila saját élménye és elmondása alapján a gyíkemberek belülről végigsimogatják az embert. A Dreamgrave tagjai nem csak hogy nem reptiliánok (amennyire persze én ezt meg tudom ítélni), de simításuk egészen nyomasztó. Ez az egy órányi zenei utazás felkavarja az embert. "The realm of true emptiness” - ahogy ők mondják, és idáig olvasva már kb. el is döntötte mindenki, hogy mennyire szól neki a Dreamgrave művészete.  

Az alapító gitáros és dalszerző Gyimesi Dömötör, valamint Mayer János billentyűs/dalszerző érezhetően nagyon pontosan tudta, hogy mit szeretnének látni, hallani és a hallgatóknak továbbadni ezzel a lemezzel. Az elkészült anyag minden szegmensén érződik a tökéletességre törekvés. Az artwork is kifejező, elég rápillantani, hogy belehallgatás nélkül is egyértelmű legyen: a srácok nem egy nyáresti laza bulihoz írtak háttérzenét. A megszólalás jellegzetesen modern, dinamikus és kristálytiszta. Dömötörék elképzelésein túl Vári Gábor keze füle munkáját dicséri. A Black Hole Sound stúdió mára országos hírnevet szerzett, teljesen megérdemelten. Ezzel együtt el tudom képzelni, hogy valaki talán túlontúl is sterilnek találja a hangzást, de amellett, hogy engem ez egyáltalán nem zavar, sok nemzetközileg jegyzett nagykiadós banda is így szól, vagy így se.

Ahogy az már kiderülhetett az elején, semmi nem mutat abba az irányba, hogy itt a belső és onnan kikívánkozó zenei gondolatoknak határt szabott volna bármilyen kereskedelmi megfontolás, bárkinek megfelelni akarás és ez nagyon szimpatikus, sőt művészetileg a lehető legtöbb. Elidegenedett hangulatú, sötét tónusú progresszív metal muzsika, rengeteg érzelemmel, helyenként gyönyörű női énekkel, hörgéssel és tiszta énekhanggal, de még harcedzett fülnek (ide sorolom magam) is kevés kapaszkodóval. Utóbbi azért legalábbis megnehezíti a hallgatást. Rengeteg jó téma egymás után, de a tudatos szerkesztettség ellenére azt érzem, hogy kevésbé a külön daloknak van itt funkciója, sokkal inkább a lemez egészének. Az elejétől a végéig érdemes meghallgatni ahhoz, hogy teljes legyen a zenei utazás.

Az utazás hatása alól pedig nem tudja kivonni magát az ember. Nem lesz önfeledt szórakozás, nyomasztó, felkavaró, disszonáns harmóniák keresztülszőtte világba jutunk el és tényleg lelkialkat kérdése, hogy mennyit akarunk itt időzni. Amit viszont megmutatnak, azt zeneileg a lehető legigényesebben és legnagyobb kompetenciával teszik.

Túrisas