Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dariomollo.com
facebook.com/mollodario

Szerintem aligha vitatható tény, hogy a Deep Purple-ben valaha megfordult énekesek közül (ha jól számolom, összesen öt emberről van szó), Glenn Hughes az, akinek a hangja jottányit sem kopott 30-40 évvel ezelőtti önmagához képest. Ez azért óriási dolog, főleg azt figyelembe véve, hogy Hughes addiktív személyiség, akinek a drogokon és az alkoholon kívül még a kóros zabálással is meggyűlt a baja (a káros szenvedélyekkel való csatájáról szól az igen jól sikerült 1996-os szólóalbuma, az "Addiction" is). Ahogy az jobb esetben lenni szokott, Hughes végül rátalált a keresztény hit nyújtotta vigaszra, lelki erőre, aminek segítségével sikerült ki- és letisztulnia. Azóta rengeteg bandában és projektben zenélt, énekelt, pl. Dario Mollo olasz gitáros/dalszerző/producerrel is dolgozott együtt; ez ugyanis már a harmadik Voodoo Hill album.

Az első lemez 2000-ben jelent meg olyan kiváló nótákkal, mint a "Sensitive" vagy a "Golden One (Gabi's Song)". A 2004-es folytatás "Wild Seed Of Mother Earth" címmel már egy modernebb, keményebb hangvételű anyag lett, amivel a duó simán kisöpörte alólam a lábaimat. Nem is értettem, hogy kerülhetett be a Frontiers azon kiadványai közé, amiket a médiaboltokban 1000 forintos egységáron hajigáltak rá a promóciós "szemétdomb" tetejére.

Akármilyen jó formáját is mutatja Hughes "élemedett" rocker létére (64 éves!), a Voodoo Hill lemezek igazi főszereplője valójában Dario Mollo, ez a nemzetközi szinten alig ismert és elismert olasz muzsikus, aki azzal is bizonyította, azért mégis tőle döglik a légy, hogy Tony Martinnal is kiadott három bazi jó lemezt "Cage" néven. Abból kiindulva, hogy milyen énekesekkel szeret együtt dolgozni, nyilván nem meglepő, hogy Mollo saját zenei közege, fő inspirációja a '70-es évek brit hard rockja, elsősorban a Deep Purple, Rainbow és Black Sabbath világa.

A "Waterfall" ilyen szempontból hamisítatlan Mollo termék: ott kavarog benne a fönt említett zenekarok hangulata, zenei stílusa, de úgy, hogy közben a hangzás, a szólójáték teljesen naprakész. A "Wild Seed Of Mother Earth" nekem talán jobban tetszett (éppen dögösebb, modernebb hangvétele miatt), de az új anyagon sem akad egyetlen olyan szám sem, amit ne tennék föl az ipodomra. Lehet, hogy most egy kicsit visszakanyarodott az első lemez könnyedebb, slágeresebb stílusához, de a dalok, gitárszólók minősége így is garantált.

Tartuffe