Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.primalfear.de

Úgy gondolom, a Primal Fear mára Európa egyik legklasszikusabb szupercsapatává nőtte ki magát: persze ebből az emberanyagból nem nehéz kihozni az olyan teljesítményt, amit nem csak a tagok nevéből eredeztetően tarthatunk metal válogatottnak, és amelyhez mérten a feltörekvő csapatok olyanok, mint a regényhős Gulliver lába között elsétáló lilliputiak. A csapat tulajdonképpen a kezdetektől fogva egyenletes produkciókkal rukkolt elő, még akkor is, ha a zenei irányvonal a korai, töményebb Judas Priest-féle agresszívebb menetelésből a "Seven Seals" tájékán egy epikusabb, dallamcentrikusabb megközelítésbe váltott át, hogy aztán a legutóbbi lemezen ismét robbantsák a szigor-bombát. A korábbi, időszakos ellágyulás nem véletlen, az együttes alapító tagja, Matt Sinner inkább a dallamairól híres, nem beszélve a számomra kissé furcsa döntésként a csapatba lépő Magnus Karlssonról, emellett pedig valószínűleg Ralfot sem hajtja már annyira a bizonyítási kényszer, hogy megmutassa: tud ő a Judas Priestnél is "Judasabbat" alkotni, még amellett is, hogy Halford kiválása után végül nem ő, hanem Tim Owens lett a befutó.

Az elmúlt lemezen, mint írtam, érezhető volt a korai albumokhoz felé történő visszakanyarodás – célirányosabb, lineárisabb dalok születtek, ahol a riffek a dallamokkal azonos arányban határozták meg a zenei lényeget, a "Rulebreaker" pedig egy terminátor kompromisszum mentességével halad tovább ezen az úton. Ez most bizony nem az epikus kalandozások ideje, kérem, minden egyes szerzemény a headbangeltetős, ökölrázós himnuszok archetípusa, melyekben ott lapul az Accept és a Judas horzsoló keménysége, és az a Halford imádó, akinek nem lábad könnybe a szeme az "In Metal We Trust"-tól, cseréltessen gyorsan szívet, de szigorúan fémből, ami bírja a kétlábdobos ütemek pusztító erejét és a dalokból áradó tömény adrenalint.

Talán nem véletlen az a fékevesztett energia, amit csak úgy okád magából a csapat, hiszen a két gitáros mellé – és milyen gitárosok mellé! – harmadikként felsorakozott az a Tom Naumann is, aki több éven át szintén az együttesben nyűtte a hangszert: a megerősödött bárdista-szekció mellé pedig olyan elemi erejű gitárhangzást sikerült keverni, amit a fémszív mellett csak fémdobhártyával lehet igazán hallgatni – ha nem hiszel nekem, kérdezz meg egy ilyennel rendelkező rockert, és értesíts engem is. (Emellett talán én vagyok telhetetlen, de három ilyen több danos mestertől egy kicsit több gitárvirgát is elbírnék, főleg Beyrodt-tól, aki gondoskodhatott volna némi neoklasszikus pikáns ízről a nagy germán-angolszász töménységben.)

Az epikusabb vonalat a 11 perc fölé kúszó – és csodálatos – "We Walk Without Fear" képviseli, bevallom, célirányos hirig ide, letaglózó hatékonyságú csörte oda, számomra a felsorakozó indulók ellenére ez a szerzemény képviseli a csúcspontot, még annak ellenére is, hogy igazából minden etap alkalmas a maga személyében a "orgasmus metallicus" kiváltására.

Úgy gondolom, a korai éra Judas-közelibb, lineárisabb világát visszasíró fanok most fetrenghetnek egyet a gyönyörtől, hiszen a csapat teljesítette kérésüket, ráadásul mind hangzásilag, mind instrumentális teljesítményben magasabb színvonalon, de azok sem búsulhatnak – így én sem– akiknek nem volt ellenére az epikusabb, dagályosabb dalszórás. A Primal Fear tehát egyelőre képtelen hibázni, az pedig, hogy a Frontiers Records belement egy ilyen keménységű album kiadásába, csak egyet jelenthet: az eddigi szupercsapat kreáló gépezetbe végre szoftvert cseréltek, aminek az írói nem puhapöcsű kockák, hanem a munkában megedződött kohászok és fémhengerelők voltak.

Garael