Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

Előre szólok, hogy a gyöngébb idegzetűek, illetve azok, akik nem bírják a trágárságot, ne is olvassanak tovább! Sokkoló, erősen szubjektív, sommás tartalom következik! Amikor az előzetesen megjelent hírekből kiviláglott, hogy dupla lemez jön, már gyanakodtam, bár ez még akár jól is elsülhetett volna (noha a minimum felemás "Six Degrees..." nem volt túl biztató előzmény). Azután kiszivárgott, hogy valami ostoba sci-fi/fantasy történet szolgáltatja a keretet, amihez ráadásul primitív képregény jellegű karaktereket rajzoltak, és a szetlistán lemezenként kb. húsz track szerepel, amelyek közül jó pár maximum egy perc körüli, ún. átvezető zörejhalmaz (köszönjük, Emese... izé, Rudess!). Az egész olyan infantilisnek tűnt, de legalábbis tökéletesen idegennek mindattól, amit a Dream Theater eddig képviselt.

Én állat, abból kiindulva, hogy eddig a leggyöngébb lemezük is lényegileg önazonos volt és megállta helyét nemzetközi összehasonlításban, előrendeltem az új albumot! Ha csak egy hetet várok az idő előtt kiszivárgott digitális változatra, tuti nem adok érte 10 font + postaköltséget! Itt jegyzem meg: akinek ennyiért kell a "The Astonishing" bontatlan állapotban, kb. két hét múlva jelentkezzen nálam! Igen! Ennyire súlyos a helyzet! Sokan panaszkodtak az utóbbi években, hogy a Dream Theater önismétlő, lapos, rutinszerű és izgalommentes üzleti vállalkozássá vált, de ős-rajongóként titkon azért reménykedtem, még Portnoy józanító távozása után is. Ez a lemez azonban az utolsó csepp az én poharamban, a kegyetlen kegyelemdöfés, a dermesztő jégzuhany...

Ez a dupla album, kérem szépen, csak nyomokban tartalmaz Dream Theatert, egyáltalán progresszív metált. Címe alapján a legutóbbi, 2013-as lemezről gondolhattuk volna, hogy az együttes egy "reboot" jellegű vállalkozásba kezdett, valójában azonban a "The Astonishing" lett a Dream Theater Internacionáléja: "A múltat végképp eltörölni!" Persze úgy, ahogy a bolsevikok csinálták: igazából nem történt semmi lényeges változás, csak paradigmát és elitet váltottak. Én bizony meggyőződéses antikommunista vagyok, így ezzel már közösséget nem tudok vállalni. Innentől kezdve gyanús kívülállókként helyezem megfigyelés alá a következő célszemélyeket: James "Nyálgép" LaBrie, John "Ja, te is itt vagy, észre se vettelek" Myung, Mike "Unalmas és steril dobtanár" Mangini, John "Valami mást kéne csinálnod" Petrucci, és végül Jordan "Kütyümütyü" Rudess. Utóbbi különösen a bögyömben van, lényegében őt vádolom azzal, hogy széttrollkodta az ezredforduló egyik legjobb zenekarát az elektromos bizbaszaival, idegesítő hangzásaival, a cirkuszi és bárzongorista mutatványaival, a filmzenés ambícióival.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az új album koncepciójáért most Petrucci a felelős, ő beszélte rá a többieket és a kiadót, hogy adjanak ki egy musical-szerű, összefüggő történetre alapazott anyagot, amelyen viszont (fájdalom!) egy énekes fogja az összes szereplőt megjeleníteni. A zenét Petrucci és Rudess együtt írták, de Petrucciból igen keveset hallani, sokszor zavaróan halk és a szólókkal is elég fukarul bánik, bár ahol megszalad a keze, ott továbbra is lenyűgöző. Ezekért a pillanatokért érdemes egyáltalán átverekedni magunkat az – írd és mondd! – 130 perces andalító kliséhalmazon. Ennek ellenére mondom: cseszd meg, Petrucci! Ha filmzenét, musicalt, vagy videojátékos háttérzenét akarsz írni, akkor add ki a saját neveden vagy csinálj egy oldalági projektet, mint egykori harcostársad, Mike Portnoy (akit most utólag nyilvánosan megkövetek: az idő téged igazolt, Mike!).

"The Astonishing" – ja, valóban megdöbbentő, de nem pozitív értelemben. Ez egy teljesen zagyva, csapongó, szirupos, papírvékonyra és irdatlan hosszúra nyújtott ál-színpadi, ál-szimfonikus és ál-progresszív produkció. Bármilyen ambíciók, elgondolások vezérelték is, sem musicalként, sem rock operaként, sem filmzeneként nem állná meg a helyét. Kis jóindulattal videojáték még lehetne belőle – ó, mily sekély e kéj! Lehet, hogy ezt egy második vonalas német vagy svéd art/prog rock formációnak elnézném, sőt még a kalapom is tisztelettel megemelném, de a Dream Theatertől ez bizony övön aluli. Valaki magyarázza már el a szerzőpárosnak, hogy egy muzsika nem attól lesz progresszív, ha össze-vissza kapkod, hol tangót (Lord Nafaryus), hol dixie-t (Three Days), hol pedig country-t játszva (Hymn Of A Thousand Voices)!

Istenem! Amikor Rudess fostalicska hangszíneit és elektronikus vértyogásait hallgatom, vagy LaBrie herélt, negédes manírjait ebben az újrahasznosított, nyáltól és méztől csöpögő, gyermeteg, érzelgős és Broadway-orientált katyvaszban, olyan keservesen távolinak tűnik az "Images And Words" szinte forradalmi újdonsága, tökéletes zenei és lírikus egysége, az "Awake" érzékeny keménysége és játékos súlyossága! Azért vagyok végtelenül csalódott, mert úgy érzem, ez a folyamat immár visszafordíthatatlan, innen nincs visszaút (talán Portnoy visszatérése és a LaBrie-Rudess páros eltávolítása után sem). Halálosan szomorú a lelkem, ez az egyetlen mentségem erre az epeömlésre...

Tartuffe