Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.lastinlineofficial.com
facebook.com/lastinlinerocks

Való, hogy a Last in Line új lemezét mindjárt a másik "Dio emlékzenekar", a Resurrection Kings kritikája után értékeljük, ha nem is egyazon cikkben, mint azt tettük a Queensryche vs. Operation Mindcrime szappanopera esetében (itt). Szerintem azért a Frontiers részéről tapintatosabb lett volna, ha ezt a két lemezt nem egyszerre jelentetik meg, persze az is lehet, hogy nem direkt alakult így. Egyébként meg nincs azzal semmi baj, hogy Dio áldott emlékét ápolgatjuk, ez a törpe zseni annyit tett a rockzenéért, amennyit nagyon kevesek a szakmában. Tudjuk, hogy mindkét formációban szerepelnek egykori Dio tagok, de az is vitathatatlan, hogy a Vinnie Appice-Craig Goldy párosításnál a Vinnie Appice-Jimmy Bain-Vivian Campbell trió ránézésre is hitelesebbnek tűnik. A kérdés már csak az, melyik "tribute" sikerült jobban.

A Föltámadás Királyokhoz (?) hasonlóan az 1984-es Dio-klasszikusról elnevezett csapat sem akarta/tudta Diót leklónozni. Az itt dalnokoskodó Andrew Freeman egyébként kiváló énekes, Chas Westnél Diósabb is a hangja, de a mágikus manó lábbelijét még ő sem méltó megoldani. A Last In Line, úgy tűnik, nem született szerencsés csillagzat alatt: először Vivian Campbell jelentette be 2013-ban, hogy Hodgkin-kórral (nyirokrákkal) kezelik, majd két hete jött a szomorú hír, Jimmy Bain váratlanul elhunyt (tüdőrák okozta komplikációk miatt) a Def Leppard koncerthajóján (R.I.P.). Borzasztó lehet a debütáció előtt egy hónappal elveszteni az együttes egyik szilárd(nak hitt) oszlopát.

Többszöri hallgatás után úgy ítélem, hogy a Last In Line-nak most jobban sikerült a tisztelgés; hangulatában, hangzásában is közelebb áll a néhai zenészóriáshoz, mint a Resurrection King – sok méllyel, nagy hangerőn különösképpen. Vivian Campbellt nagyon jóleső érzés újra ebben a zenei közegben hallani, arról nem is beszélve, hogy a Blackmore-hasonmás Goldynál lényegesen jobb gitáros (bár az is igaz, hogy teljesen más a stílusuk). A sound kicsit régisulis, de ez nyilván koncepciózus, viszont a dallamokat hallgatván folyton hiányérzet kínoz.

Világos, hogy ez nem a Dio, de ne legyenek illúzióink, ez mégiscsak az énekes-legendáról szól. Az ő dallamérzéke, stílusa viszont annyira egyedi volt, hogy ennek hiányában még egy zeneileg olyan jól összerakott album sem tud igazán érvényesülni, mint a "Heavy Crown". Találó ez a lemezcím: súlyos az a korona, amit Dio hagyott az utódokra, nehéz lehet viselni. Nincs bennem semmiféle szentségtörő szándék, de mindig az utolsó magyar király, IV. Károly koronázási képei jutnak eszembe, szegény Károlyon bizony lötyögött a szentistváni örökség. Analóg a helyzet: a modernebb fölfogásban fogant dallamokból (egy-két kivétellel) nekem rettenetesen hiányzik az a varázslat, ami Dio szerzeményeit olyan elbűvölővé tette.

Tartuffe