Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.sinbreed.com
facebook.com/Sinbreed

A Sinbreed nevű német csapatra a legutóbbi Avantasia albumon szereplő Herbie Langhangs, a banda énekese hívta fel figyelmemet, jó hangosan, és egy metál harcoshoz méltó kivagyi melldöngetéssel: a jeles társaságból abszolút nem kilógva hirdette, hogy Némethonban még mindig vannak olyan rejtett tartalékok, amiért a metál zenei migránsok joggal rohamozhatnák a teuton fémparadicsomot.

Végighallgatva a Sinbreed új lemezét, és önkéntelenül is összehasonlítva az Avantasiával, gonosz módon harsan fel bennem a gondolat, hogy Tobias jól tette volna, ha kölcsönöz egy kis erőt és fémesen csengő tökösséget Herbie-éktől, talán akkor nem punnyadt volna némileg bele Sammet pop-rock/musical imádatába a valamikor oly jól csengő brand… Sinbreedék természetesen nem tudnak olyan szerteágazó különlegességet felmutatni, mint az Avantasia, a számok Guderian tábornok páncélos-roham taktikájával tarolnak le minden fület a győzelem érdekében, ahol az énekes jó generális módjára cseszik a logisztikára, így aztán a lendület és kreativitás csak az album háromnegyedéig tart ki.

A zene egyébként nem a tipikus német euro-power, és nem is az Accept  tradicionális heavy metalja, inkább hajaz a skandináv power olyan gyöngyszemeire, mint a valamikori, szépreményű, Daniel Heiman vezette Head, vagy a 8 Point Rose – vagyis a bika, agyszaggató, és a speed metalba is gyakran átruccanó riffek fölött hősies dallamok ütnek rést az ellenség páncélján, a vokálok géppuskatüzével tudatosítva, hogy itt csakis egy lehet a győztes.

Persze sok banda bukott már bele a folyamatos hirigbe, itt azonban a zenészek dalokban gondolkodnak, és nem emelik olyan szintre az agressziót, hogy a békegalamb már az első taktusokra holtan hulljon alá az égből: a legtöbb számban el tudtak helyezni egy-egy olyan dallamot, ami segít megkapaszkodni a nagy rohanásban, sőt, ha nagyon belegondolok, igazából a produkció nagy része egy gyűjteményes himnuszcsokrot alkot, csak nem olyan direkt, vagy hatásvadász módon, mint ahogy azzal mondjuk Manowarék próbálkoznak.

Mint írtam, a lemeznek egyetlen baja van: a CD átok, tehát a kevesebb több lett volna, és mivel a tempóval kevésbé variáltak a srácok, a végére kissé egybefolyik a produkció – esetleg a hallgató fárad bele a folyamatos üllőkalapálásba.

A csapat lelke és motorja természetesen az énekes Lang-hang-s (vagyis indián nevén hosszú hang) és ez nem véletlen, amennyiben Rick Altzi kihullana a pótlék-énekesek első sorából, rögtön meglenne a megoldás, ráadásul abból is egy jobb. Aki tehát az Avantasia után kedvet kap egy kis szigorkodáshoz, esetleg pumpálni akar némi adrenalint a vasárnapi magyar-belga meccs előtt, máris melegíthet: a német edző sikere után biztos eredményes lenne egy kis német zenei bemelegítés is. Hajrá magyarok!

Garael