Kiadó:
SPV

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Ha már Tartuffe vagy negyed órával megelőzött, felrakom én is a véleményem – ami nem különbözik a kollégáémtól.

Corabi kora bi-ztos egyik legjobb hard rock énekese, és most végre tehetségéhez méltó olyan társakat kapott, akik nem önnön reményvesztett nagyságával folytatnak drog-áztatta szélmalom harcot, és meg tudják becsülni, ha mikro-univerzumukban csupa első ligás "örömzenélkedik".

Igaz, a felállás változott a 2015-ös "Revolución" óta, de azt nem hiszem, hogy sokan zokogva vennénk tudomásul – legalábbis Doug Aldrich megjelenését, aki a reaktiválódott Guns N’ Rosesba visszatérő Richard Fortust és a szintén megpattanó Dizzyt váltotta. Most persze lehet azon töprengeni, hogy mit vesztettünk a billentyű eltűnésével, és mit nyertünk egy gitárzseni megjelenésével, de ha meghallgatod az albumot, könnyen választ kaphatsz a kérdésedre. A nagy változás azonban véleményem szerint nem is a hangszeresek cserélődésének, hanem a korábbi csúcsproducer, Marti Frederiksennek köszönhető, aki a zabolátlan, AC/DC alapú, lüktető groove-okkal orrba vágó csapatot úgy volt képes kissé polírozottabbá tenni, hogy a fülbemászó refrének nem tompították le a dalokból áradó örömteli és bika hangulatot.

Az alap tehát nem változott, a riffgyártók ezúttal sem fukarkodtak a bluesból származó, ám metálosra keményített pumpa-ütemek adagolásával, de a refrének hangulatában én többször is felfedeztem az Aerosmith-t, igaz, annak korai korszakát: hallgasd csak meg a "Last Time I Saw The Sun"-t, vagy a "How Does It Feel"-t, és egyből érteni fogod, mire is gondoltam. Az már persze egyéni ízlés, vagy "kihallani akarás" függvénye, hogy fel-felfedezel-e néhány Mötley Crüe vagy Cinderella megoldást, természetesen amúgy Corabisan bebőgetve, de az "All The Same" alapriffje is valahonnan Hendrix korából származhat – szerencsére a bandára jellemző egyéni vagabundság nem engedi a lopás szót kimondatni velünk.

A lemezen két feldolgozás is helyet kapott: a "Fortunate Son" (Creedence Clearwater Revival) hiába lett két mázsa izommal felturbózva, éppen azt a nosztalgikus hangulatot vesztette el, amiért olyannyira szeretjük, a "Join Together"-nek (The Who) azonban kimondottan jót tett a szteroid-kúra és a stadion-feelingbe ágyazott gitászóló-harmónika párbaj.

A fiúk szerencsére nem estek abba a hibába, hogy túlnyújtsák a lemezt , a szűken vett 45 perces játékidő éppen elegendő ahhoz, hogy kényszert érezzünk újraindítani  a cuccot. Mindent összevetve, a csapat hangyányit elmozdulva a hetvenes évekből, belepiszkált az azt követő évtizedbe is – és hogy az a stadion-hard rock virágkora volt? Bánja kánya, ennyit a rosszabb napjaimon is elviselek. Ja, és a lemez pedig bitang jó lett.

Garael