Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dariomollo.com
facebook.com/mollodario

Dario Mollonak bármihez köze van, én azt csípőből megcélzom, és rögvest beszerzem. Nem egyszerűen jó gitáros, hanem – ami ennél bizonyos értelemben még fontosabb – remek zeneszerző, ráadásul modern hangszeres játéka ellenére ordít róla, hogy ugyanúgy a '70-es évek nagy hard rock legendáin (Deep Pruple, Rainbow, Black Sabbath) szocializálódott, mint én. Mind a Glenn Hughes-os Voodoo Hill, mind pedig a Tony Martinos The Cage alapvetés nálam, kötelező darabok a CD gyűjteményemben. A Frontiers most rávette, hogy egy újabb formációval próbálja ki magát, ahol nem a fönt említett legendák énekelnek, hanem az a Carl Sentance, akit olyan bandákból kellene ismernem, mint a Nazareth, Don Airey Band, stb., de – bevallom – mindeddig sikerült elkerülnie a figyelmem.

A Crossbonest hallgatva ez utólag nem is bánom. Sentance objektíve nem rossz énekes, valószínűleg akadnak is rajongói, de én az ilyen vékony, magas hangoktól általában rosszul vagyok (pl. Mark Boals-t is csak sok szódával vagyok képes fogyasztani). Eddig Mollo ennél sokkal jobb énekesekkel dolgozott együtt, nem igazán értem, hogy miért engedett a Frontiers nyomásának. Nyilván egyfajta nosztalgia vezérelte, hiszen Mollo karrierje a Crossbones-szal indult még a ’80-as évek elején. Azért az a nyilatkozat, miszerint Sentance könnyedén az egyik legjobb énekes, akivel valaha szerencséje volt dolgozni… nos, a fönt említett nevek ismeretében enyhén túlzó.

A másik dolog, ami kifejezetten idegesít ebben a megjelenésben, hogy a producerként (is) dolgozó Mollótól teljesen szokatlan egy ilyen aránytalanul megszólaló anyag kiadása. A dob sound kriminális, és az egész olyan, mintha túl lenne vezérelve (vagy a Metallica "Death Magnetic"-jéhez hasonlóan túl lenne kompresszálva). A legnagyobb baj mégis az, hogy gyengécskék a dalok; egy-két kivételtől eltekintve (pl. a "Red", vagy az enyhén rap-rockos "Rock The Cradle") fércmunkának tűnnek, mintha a korábbi lemezekről lemaradt tölteléknótákat tárazták volna be a Frontiers parancsára. Vannak persze jó pillanatok, főleg Mollo szólói, de ez még kevés ahhoz, hogy a lemezt "cakkumpakli" jónak minősítsük.

Ítéletem a következő: ez a lemez méltatlan Mollo eddigi munkásságához. Gyanítom, hogy megint a Frontiers kiadói ösztönzése sült el visszafelé. Világos, hogy jót akarnak nekünk (s közben persze keresni egy rakat pénzt), de ez a nyomulás olykor erőltetett, tartalmatlan, kiforratlan projektekhez, a kellő ihletet nélkülöző iparosmunkákhoz vezet. Remélem, hogy Dario lelkes ígérete ellenére ennek így, ilyen formában nem lesz folytatása.

Tartuffe