Kiadó:
UDR Music

Honlap:
www.bonfire.de

A Bonfire eddig úgy élt az emlékezetemben, mint a zokogásra késztető lírák hard rock kategóriájú aranyérmese, ám a mostani albumuk síneiről lecsöpögött a nyál, így a bezúduló zenei vonat fémes slágereket zakatolt ki a germánosan kötött pályáján.

Az irányváltás mindenképpen jelentős – a pályagondnok biztos részeg volt, és rossz irányba húzta meg a váltókart –, így aztán érthető, hogy Michael Bormann nem vállalta két hétnél tovább a szintén távozó David Reece helyett az énekesi posztot, hiszen az egyébként klasszis Bormann életműve alapján a lírák nagy szerelmese, a lemez azonban úgy méri a balladákat, mint egyszeri diktátor a szociális együttérzést.

A csapat új albuma tehát kiválóan illeszkedik a skandináv glam csapatok szigorító törekvéseihez, persze a maga német, indulós szögletességével, valahol a Jaded Heart útján: az alapvetően a hard rock világából érkező dallamok és az Accept-szerű riffelés párosítása  – mint általában – ezúttal is kiválóan sikerült, így a Bonfire bátran számíthat mind a heavy metal, mind a lágyabb stílusok szerelmeseinek barátságára. Az új dalnok, a számomra ismeretlen Alexx Stahl tökéletesen megfelelő az új irányvonal szerinti posztra, hangjának kakatere a volt énekes, Reece iskoláját képviseli, így lényegében nincsen olyan akadály, amivel meg ne birkózna. (Bár a balladák részemről igazán támogatott viszonylagos hiánya nem állítja olyan próbatételek elé Stahlt, ami alapvetően fémes orgánumát papír zsebkendő reklámhanggá kényszerítené.)

Mikor először megláttam a dallistát, a maga 14 darabjával, kissé megijedtem: nem létezik, hogy ilyen hosszú albumnál ne csússzon be 2-3, vagy akár több töltelék szám, ám szerencsére kellemesen kellett csalódnom. Ugyan a német című "Friedensreich" egy egyperces szöveges ökörködés, az "InstruMetal" pedig a számtalanszor feldolgozott klasszikusok instrumentális egyvelege, azt kell, hogy mondjam, szinte minden szerzemény élvezetes, erőtől duzzadó, kimunkált hallgatnivaló, és csak az egyéni ízlés döntheti el, hogy mit soroljunk az igazán kiválóak közé.

Számomra pedig ilyen bőven akad: a nyitó, "Power Train" űrrockos nyitányával ne tévesszen meg senkit, a dal úgy robog keresztül a hét percen, mint a japán szupervonat két állomás között, a "Byte The Bullet" Acceptes zakatolását maga a példakép is megirigyelhetné, a másik vonatos ihlet, a Jethro Tull feldolgozás "Locomotive Breath" pedig köröket zakatol a valamikori Helloween-féle újraértelmezésre: ez a mozdony bizony nem pöfög, hanem dübörögve száguld, egekig nyomva a hallgatóban az adrenalint – a feldolgozás koncepcióját biztos nem a MÁV-tól kölcsönözte a csapat. (Az eredeti szerzeményt idéző zongorás, bár-ihletésű kezdés maga a hangulatvarázslásos csoda, a folytatás pedig méltó értelmezése és prezentálása a forrás örökbecsű dallamainak.)

Külön meg kell említenem a gitárosok, az ős-együttes tagjait egyedül képviselő Hans Ziller és Frank Pane kiváló együttműködését, ráadásul nem esnek a német együttesek jellemző hibájába sem: a hangszeresek vokálmunkája nem egy tehéncsorda, hanem a metal operák színvonalát idézik.

Kellemes ez évi meglepetés a Bonfire új albuma, amiben szakítottak a "brazil sorozatok aláfestő zenéi metal köntösben” koncepcióval: ez bizony egy tökös metal album, amiben az erő és a dallam egyensúlya úgy iskolaértékű, ahogy van.

Garael