Kiadó:
Columbia

Honlapok:
www.roger-waters.com
facebook.com/rogerwaters

Van néhány örök és kimeríthetetlen toposz a rocktörténelemben, pl. hogy létezik/létezhet-e Pink Floyd Roger Waters nélkül. Bár Mike Portnoy nagyon sarkos véleményével, miszerint a Pink Floyd megszűnt létezni a "The Final Cut"-tal (1983) nem értek egyet, hiszen a Gilmour vezette reinkarnáció is szerzett nekünk felejthetetlen pillanatokat, az bizonyos, hogy a klasszikus Pink Floyd hangzásnak alapvető és nélkülözhetetlen része volt Waters jellegzetes bőgőjátéka, sajátos, szofisztikált szövegvilága és mániákus (hol depressziós, hol hisztérikus) énekstílusa. Volt tehát élet Waters után, még ha nem is túl termékeny és nem is teljesen önazonos...

Az mindenképp elgondolkodtató, hogy az elválás után azért Waters sem tudott igazán sokat és világraszólót alkotni. 30 év alatt három felejthető szólólemezre és egy operára futotta, na meg számos "The Wall" világturnéra. Waters is a régi dicsőségből él, olyannyira, hogy szólóban született dalai rendre a klasszikus Pink Floyd-éra slágereit idézik (néha hangról hangra). Mintha újra és újra a "The Wall" vagy a "The Final Cut" születne meg kezei alatt ilyen-olyan "mashup" verziókban. Ebben a tekintetben nincs igazán szemrehányni valója Andrew Lloyd Webbernek, akibe az "Amused To Death"-en gúnyosan belemart, amiért Az Operaház Fantomjának fő témájában szégyentelenül lenyúlta az "Echoes" jellegzetes taktusait. Mondjuk Waters legalább magától nyúl... pl. a borítót is a "Radio K.A.O.S."-ról (1987).

Erre az albumra 12 évet kell várni, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a "Ça Ira" rendhagyó, opera-lemez volt, akkor 25-öt. Tudtuk, hogy Waterstől nem várhatunk valami merőben újat, de még így is meglepő, hogy mennyire régisulis lett az új anyag. Még a hangzás is kifejezetten retrós (főleg ami a dobokat illeti), de nem ez a fő probléma (sőt, ez nem is igazán gond), hanem a gitárok, szólók föltűnő alulreprezentáltsága. Nekem ez bizonyítja elsősorban, hogy bármilyen nehezen tudták egymást elviselni (mint pl. Blackmore és Gillan a Deep Purple-ben), Gilmour Watershez hasonló nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a Pink Floyd fantázianevű ellenállhatatlan vegyületnek. Tudom, hogy teljességgel kilátástalan, de mit nem adnék egy valódi, békés koprodukcióért! Bár lehet, hogy Gilmournak van igaza, és szegény Richard Wright halála után ennek sem értelme, sem esélye nincs többé...

Az új anyag természetesen ún. concept-album, tele társadalomkritikával, dühös politikai felhangokkal és a szokásos, erősen balos és vallásellenes ideológiai színezettel. Zeneileg viszont talán a legerősebb Waters szólólemez, igazi időutazás, számtalan tudatos-tudattalan utalással úgy a "Dark Side Of The Moon"-ra, mint a "The Wall"-ra. Nyilván hangulat kell hozzá és a hosszabb insrumentális részek (gitár- és billentyűszólók) hiánya is beárnyékolja valamelyest, de az olyan nóták, mint a "Picture That", vagy a "Wish You Were Here"-t kisértetiesen megidéző "Smell The Roses" igazi csemegék. A lassabb, meditatívabb (hogy ne mondjam: depisebb) dalok között is akad néhány kiemelkedő: pl. a "Déjà Vu", "The Last Refugee", vagy a lemezt záró "Part Of Me Died".

A Pink Floyd klasszikus érájának rajongóit e lemezt hallgatva sem meglepetés, sem csalódás nem fogja érni, ezt garantálom. Most először én is kénytelen leszek Roger Waters CD-t venni, mert ennek bizony helye van a gyűjteményben, még ha világnézetileg nem is vagyunk egy platformon...

Tartuffe