Avatarium: Hurricanes And Halos (2017)

avatarium-hurricanes-and-halos.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Ha kissé gonosz szeretnék lenni – márpedig ez egy doom album esetében inkább erény, mintsem elítélendő dolog –, akkor azt is mondhatnám: az Avatarium megvalósította a fából vaskarikát, vagyis metal zenei nyelvre lefordítva megalkotta a pop-doom-ot. Ezt természetesen csak a frappánsnak gondolt felütés miatt állítom, bár a dalok kettős természetében, valamint azok műfaji arányában és súlyában történt változások azt mutatják, hogy a csapatnál amolyan szürke eminenciásnak hátravonuló Edling helyett egyre inkább az énekesnő, a popvilágból érkező Jemmie Ann Smith dallamai határozzák meg a releváns zenei világot. S hogy ez most jó, döntse el maga a hallgató.

Az album többszörös Janus-arcúságát egyrészt a kezdetektől is jelen lévő, ám most már eluralkodó pszichedelikus Uriah Heep/Spiritual Beggars-féle ősrock és a doom alapok határozzák meg – bár itt már nem is alapról, legfeljebb függelékről beszélhetünk –, másrészt az énekesnő a metál hagyományait saját arcára fordító vokális világa. Ann gyönyörű dallamokat képes hozni, melyeket hiába csomagol a gitáros, Marcus Jidell – akinek pszichedeliára hajlamos játéka már a "The Doomsday Kingdom"-on is meghatározó volt – és recsegő-organikus, egyszóval hátat borsództató hangzású orgonajátékkal varázsló Rickard Nilsson a hetvenes évek torzított rockjába, a végeredményben mégis marad valami a folk/pop könnyed hangulatából. Óva intem azonban az olvasót, hogy a pop szót szitokként értelmezze: a csapat profizmusát dicséri, hogy mindezt olyan ízléssel, és rockba csomagoltan teszik, ami nem hányingert, hanem elismerésre méltó hümmögést, vagy basszushangú brummogást válthat ki.

Mégsem lehet mindenki elégedett, mert hiába a varázslatos rock/pop hangulat, ha a szerzemények doom része ordítva – természetesen lassú ordítással – különül el a hangszeresek játékában, Smith pedig ki is vonul belőlük, amire leginkább jó példa az album leghosszabb szerzeménye, melyben a gyermekkórust (!) felvonultató énekes-könnyedebb rész után a cammogó riffeken heverésző pszichedelia úgy válik el a dal vokális dallamaitól, mint vánszorgó zombi leeső keze egy shotgun hatására – mondjuk a Walking Death-ben.

Nyilvánvaló: míg a kezdő szerzeményben még jelzik, hogy két dal összegyúrásáról van szó, addig a többi esetében a kellő átvezetés nélkül, hirtelen váltásként kapjuk arcunkba a kötelezően letudandó doom érzést – mintha a csapat váltani akarna, de Edling miatt nem teszik, így  aztán a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek megfelelően kapunk ezt is, azt is, progressziónak álcázva, ami azonban nem képes megteremteni a szükséges kohéziót. Ez persze nem baj, mármint azoknak, akik szeretik a lekváros csirkét, de lehet, hogy lesznek, akiket zavar a masszív sóst belengő édeskés íz s az, hogy én nem így vagyok vele, talán a szerencsémnek tudható be. Az persze biztos, hogy a csapat minden felsorakoztatott stílusban parádézik, ami egyrészt a gitár és az elektromos orgona játékos együttműködésének, másrészt Ann Smith dallamainak köszönhető – no meg azoknak az ősrockos instrumentális részek alatt cammogó doom riffeknek, melyeket ha hallottunk is már – A Kiss (From The End Of The World) – nem zavar, mert arche-típusok révén a gyászos hangulat lényegét jelentik.

S hogy menyire is benne van a levegőben a zenei váltás, jelzi a lemez utolsó tétele, ami Smith és Nilsson nélkül pusztán pőre, levezetésre használt doom, s ami hallhatóan inkább egy befejezetlen ötlet, mint a teljesség érzésének előcsalogatására képes, elkészült záródarab, netán átvezető egy másik zenei óceán vizeire. De mindez kiderül  majd a következő albumon.

Garael

Címkék: lemezkritika