"Küldetésnyilatkozat"

Küldetésnyilatkozat (Mission statement) a bloggerektől

Valójában nincs szó sem igazi küldetésről, sem nyilatkozatról, így a "küldetésnyilatkozat" manapság kurrens kifejezése enyhén szólva pontatlan, de legalább divatos. Amikor küldetésről beszélünk, akkor ezt nem kötjük világjobbító emberbaráti szándékhoz, vagy üzletszerű megfontolásokhoz, inkább csak az igényes és alapvetően gitárközpontú rock zene iránt érzett rajongásunknak egyfajta akut túltengésére utalunk, ami időközönként izgatott közléskényszerünk túlcsordulásához vezet az "informatikus tér-idő kontinuumban" (hogy ezzel a csodálatos képzavarral éljünk).

Ez a blog az, ami. Egy internetes napló, amelynek esetleges, rendszertelen és sokszor összefüggéstelen bejegyzései a saját zenei élményeinket, alkalmi benyomásainkat hivatottak számon tartani. Persze mivel mi sem vagyunk híján minden altruizmusnak, ez a "zenei napló" nem egy teljesen öncélú, nárcisztikus bájolgás. Erőfeszítésünkben benne van a lehetőség, hogy mások számára is érdekes, sőt kifejezetten informatív legyen. A blognak nem titkolt járulékos szándéka, hogy a mai rock és metál zenei élet szövevényes és egyre nehezebben követhető világában alkalmasint útmutatóként szolgáljon, a tájékozódást segítse.

Elkerülhetetlen, hogy néhány szót ejtsünk a névválasztásról. A név "Dionysos Rising" burkolatlan utalás E. Michael Jones azonos című könyvére (San Francisco: Ignatius Press, 1994), amelynek legfőbb tézise, hogy Wagner óta a modern zene menthetetlenül a degeneráció útjára lépett, s azóta is a kulturális és erkölcsi romlás legfőbb katalizátoraként működik. Az ókori görög bölcselők, különösen Platón (lásd: Az Állam, Timaeus) figyelemreméltó és alapvetően helyes meglátása a zene társadalmi, kulturális vetületéről és az oktatásban betöltött fontos szerepéről lényegében helyes, de bizonyos összhangzatok és tónusok eleve erkölcstelenné nyilvánítása, vagy teljes kizárása a társadalom életéből enyhén szólva túlzónak tűnik. Jones valójában ezt a zene- és társadalomelméleti hagyományt követi, de ötvözi számtalan kulturális és etikai megfontolással, ami azután előítéletes és ideologikus megközelítésében egy eklektikus és nehezen védhető elméletté áll össze.

Jones sztereotipikus képviselője annak a "Harcosok Klubjának", amelynek legfőbb célja a modern, és főleg a rock zene teljes démonizálása. Vezérlő elvük, ami azért bizonyos elemeiben - főleg ami e téren a nyilvánvaló és tagadhatatlan túlkapásokat illeti - helytálló és kifejezetten intelligens meglátásokra épül, egyfajta "pszicho-szexuális összeesküvés-elmélet", ami egyszerre ideologikus és leegyszerűsítő (e kettő mindig kéz a kézben jár). Jones, miközben kérlelhetetlenül támadja Sigmund Freud-ot, maga is mindent a fékevesztett, esztelen szexuális libidóra vezet vissza. Valójában azonban, aki ezt a "szex, drog, rock 'n' roll" baromságot véresen komolyan gondolja - legyen a rock zene kritikusa vagy rajongója -, az még mindig csak a jelenség fölszínén kapirgál.

A modern zenei stílusok (beleértve a jazz, blues, rock, stb. zenei világát is) eredete és egyben célja Jones szerint egy "pszicho-szexuális" aberráció, a társadalmi és erkölcsi rend teljes fölforgatása, amelynek legfőbb fegyvere a degenerált zenei formák és hangzatok által előidézett révület (démoni eksztázis). Ezért van az, hogy ezt a fajta zenét Dioníszosszal (a Dionüszosz olvasat csupán ellenszenves és korszerűtlen germanizmus), vagy latin nevén Bacchusszal hozza kapcsolatba. Dioníszosz, Zeusz főisten és Szemelé fia elsősorban a földművelő lakosság körében volt népszerű istenség, mint a folyton megújuló, termékeny természet, a bor és az eksztázis istene. Történelmi tény, hogy a görög-római mitológiának ezt az alakját sokszor olyan kultusz övezte, amit az alkoholos révület, tébolyult kicsapongás, és féktelen orgiák jellemeztek. Innen a megbélyegző társítás a rock zene és Dioníszosz újjáéledése között. 


Ennek a blognak nem célja, nem feladata a Jones által nevesített, tipikus - és sajnos nem mindig alaptalan - vádakat megválaszolni. Ez egy meglehetősen összetett, kusza probléma, amit elsősorban filozófiai, zeneelméleti kérdésként kell kezelni. Névválasztásunkat nem a Jones-féle dehonesztáló, rosszindulatú jelentéstársítás ihlette, hanem éppen az általa bennünk ébresztett dac, valamint az a párhuzam, ami a dioníszoszi eksztázis és a zenei katarzis között kétségkívül fönnáll. Az igényes, összetett, virtuóz muzsika által kiváltott katarzis nem azonosítható a bacchanáliák élvhajhászatával, inkább azzal az élménnyel, "átérzéssel" rokon, amit egy kitűnő bor, vagy egy finom étel hozzáértő elfogyasztása okoz. Ez nem mond ellent sem az ésszerűségnek, sem a vallásos erkölcsiségnek, bár a lehetőséget tagadhatatlanul magában hordozza. Előfordul, hogy egy borszakértő részegessé lesz, vagy egy éttermi kritikusból 300 kilós dagadék válik. Mi azonban a profán zenei katarzis mértéktartó és aberrációktól mentes élményeiből táplálkozunk, a józan részegség és a higgadt rajongás hangján kívánunk szólni.

Tartuffe/Túrisas