JLT kollega csak nagyon kevesek számára nem kimerítő és minden igényt kielégítő retrospektív írása után igencsak fel kellene kötni a gatyeszt, hogy bármilyen újdonságoktól hemzsegő kontextust húzzak a pőre lemezkritika köré, - ezért azt meg sem próbálom.

Amikor a CD-korszak hajnalán végleg leszámoltam a bakelit (na, ez pl. hülyeség volt…) és kazettaállományommal, ez a lemez azon az általam gondosan összeállított listán szerepelt, amelyeknek a beszerzését nem lehetett sokáig halogatni, hiszen kortalan, trendektől független létező örök klasszikusról volt/van szó. Így is tettem, nem halogattam sokáig…

Legnagyobb sajnálatomra a mai koncertlemezek döntő többsége kevés újdonságot jelent a stúdióváltozatokhoz képest, a kötelező pluszok (közönségénekeltetés, gitár,-és dobszóló) pedig amilyen gyilkos tud lenni a helyszínen hallgatva, sokszor olyan zsibbasztó és unalmas lemezen. Arról nem is beszélve, hogy a látvány, hangerő és hangulat feledtet és elfed olyan kisebb zenei malőröket, amelyek lemezbe préselve már kimondottan zavaróak. Ezért "kényszerülnek" a muzsikusok sokszor arra, hogy kitrükközzék ezeket a hibákat, vagy rosszabb esetben szinte újrajátsszák a koncertet a stúdióban, ezzel persze becsapva a rajongót. Mindezek ellenére persze nem állítom, hogy nem születnek zseniális koncertlemezek napjainkban is, de olyan önálló életet élő alapvetések, mint jelen cikk tárgya, aligha.

A klasszikussá vált Intro (Somewhere Over The Rainbow) után berobbanó "Kill The King" még hű a stúdióverzióhoz, és bármennyire is tisztelem Jorn Lande munkásságát, szögezzük le; a tökéletes fokozhatatlan. Egyébként kiváló feldolgozáslemezén semmit nem tudott hozzátenni e dalhoz. Az arányos, jó értelemben vett élő megszólalás mai füllel hallgatva is hibátlan, Cozy Powell (RIP) játékának köszönhetően húz a nóta, mint az eke elé fogott ökör, Ronnie Dio pedig nincs még egy a világon.

A "Man On The Silver Mountain" meganóta által keretbe foglalt "Medley" számomra nemcsak a lemez csúcspontja, de minden idők legjobb koncertfelvétele is. Blackmore és Tony Carey rövidke, de csodás blues-párbaja, a hirtelen berobbanó, majd néhány taktus után Dio lúdbőrös szólóénekébe csúszó "Starttruck" és a mindezt lezáró "Man…" alig 12 perce szimplán csak etalon. Nincs felesleges hangszeres időhúzás, pszichedelikus elszállás, csak tömény koherens zeneiség az elképzelhető legmagasabb fokon. Ráadásul soha nem játszották el színpadon kétszer ugyanazt, noha az egyes zenei elemek adottak voltak. Ez azóta sem sikerül senkinek ilyen színvonalon, pedig remek zenészeknek nem vagyunk híján mostanság sem.

A "Catch The Rainbow" álomszép melódiáját talán egy picit továbbhúzzák a kelleténél, de ez csak magánvélemény, biztos van olyan, akinek egy pillanatnak tűnik még ez a negyedórás változat is.

"Mistreated" és "Sixteenth Century Greensleeves" kb. húsz percben. Van aki nem ismeri? Sok újat nem tudok róluk mondani, minden másodpercük élmény. Régebben ugyan az volt a véleményem, hogy a "Mistreated" Dio hangjával nem az igazi, ez inkább a bluesban gyökerező Coverdale terepe, de szerencsére meggyógyultam, azóta pedig mindkét változatért rajongok.

A lemez záró tétele a debütalbumon instrumentális változatban rögzített Samwell-Smith/McCarty sláger, a Still I’m Sad. Jutalomjáték, méltó a lemez egészéhez. Az egyébként is fogós énektémát Dio előadása, egy új, magasabb létmódba emeli. Amikor az ember pedig azt hiszi, hogy a záróakkordot hallja és véget ért a csoda, a csendből elemi erővel szakad ki újra Dio torkából: "BUT, … STILL I’M SAAAAAAAAAAAAAAAAAD!" Szavakat hiába is keresünk rá, leírhatatlan, - mint ahogy a lemez egésze is az.

Túrisas

(A cikk eredetileg a hardrock.hu "Évtizedelő" sorozatában jelent meg.)