Escalion: Waterline (2007)


Hovatovább könnyű dolgom lesz, ha feltörekvő finn csikócsapat lemeze érkezik a postával. Kényelmesen előkeresem a gépben a múltkor írt Machine Men kritikámat, kicserélem a zenekarnevet, a lemezcímet, esetleg a kiadót és máris kész a meló, küldöm a szerkesztőnek. Vagy pedig újra és újra leírom, hogy szemtelenül fiatalok, fölényesen biztos hangszerkezeléssel, jó dalszerzői vénával, energikus, letaglózó erejű dalokkal.

A második anyagát megjelentető csapatot a Strato és Sonata nyomvonalán elindult tehetségként harangozzák be, ami szerintem félrevezető, illetve csak részben igaz. Az Excalion igazi értékét jelentő, nagy hangterjedelmű énekes szőrösebb, karcosabb, kevésbé hajlékony előadásmódjának köszönhetően a zene hangulatilag nyersebb, ha úgy tetszik agresszívabb (persze nem Marduk-i értelemben), mint a hivatkozott csapatoknál, arról nem is beszélve, hogy az Excalionnak nem kenyere a speedelés, dalaikra többnyire a húzos, lendületes köztempó jellemző. Túlzott egyediséggel persze azért nem vádolhatók, csinálják, amit előttük már nagyon sokan megcsináltak, és a tendenciákat figyelve lesz is még jelentkező az északi melodikus power kissé túlzsúfolt mezőnyébe, de ez legyen a legnagyobb bajunk. A hangszeresek természetesen mindent tudnak, az egyszerre technikás és dallamos szólógitáros játéka egyenesen kimagasló, és remek dalokat is tudnak írni, legnagyobb sajnálatomra még nem egy egész lemeznyit. Ennek köszönhetően a méregerősen induló anyag kissé kifullad a második részében, én pedig rendre azon kapom magam, hogy újra az első öt számot akarom hallani.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 149. számában jelent meg.)

Ahhoz azért bőven elégséges a Waterline, hogy ettől kezdve felkapjam a fejem a banda nevének hallatán.


Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 149. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika