Bizony, bizony. Tele van a világ szürkébbnél is szürkébb metal bandákkal. Azért az Eyefear nyilván nem erre gondolt a lemezcímben, hanem a világban tapasztalható elidegenedésre és a kilátástalanságra, amit igyekeznek is a maguk zenei eszközeivel megjeleníteni. Attól függetlenül, hogy esetükben nem éppen pajkos, strand-metal nótákról beszélünk, még lehetne sokszínűen, sziporkázóan megfesteni ezt az életérzést, úgy, hogy az egyben felkavaró is legyen (pl. Evergrey, Fates Warning, Zero Hour), de a harmadik lemezét megjelentető ausztrál Eyefear erre, úgy látszik, még nem képes. Ők félreértve a különféle színek fontosságát és szerepét, kizárólag szürkével öntötték le ígéretes ceruzavázlataikat, ez viszont minden erénye ellenére összességében unalmassá változtatta, szürkévé tette a korongot.

Annyira szeretném pedig, hogy ez a lemez tetsszen, hiszen mondom, a megközelítés, a koncepció, a dalvázlatok jók, arról nem is beszélve, hogy a remek adottságokkal (egy bivaly hangjával és négy ló sörényével) rendelkező ex-Pegazus torok, Danny Cecati-ban potenciálisan benne van egy ennél jobb produkció is. Mondjuk, rajta múlik a legkevésbé, hiszen végig izgalmasan énekel, miatta érdemes talán megismerkedni az anyaggal, dallamai is úgy-ahogy a helyükön vannak. A riffelős, ám helyenként finom zongorajátékkal is kísért, alapvetően pesszimista kicsengésű prog-power szerzeményeknek azonban, egy-két értékesebb, jobban sikerült pillanatot (Searching For Forgiveness, A World Full Of Grey) leszámítva, nem sikerül elgondolkodtatni az embert.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)