Marty Friedman: Loudspeaker (2006)


Joe Satriani és Gary Moore után sajnos Marty Friedmant is megtámadta az a rejtélyes kor, amelynek többé-kevésbé egységes korképe, hogy a rockgitáros előzmények nélkül hirtelen elkezd beszélni a rock öncélúságáról és számára többé felvállalhatatlan kifejezésformáiról, ezzel párhuzamosan a modern elektronikus zenék és mindenféle rockidegen kütyük nagyszerűségéről. Ezt követően kiad egy lemezt, amely nyomokban a zenész régi önmagát, nagyrészben azonban egy after party rideg, gépies, dekadens hangulatát idézi. Hál’Istennek a kor gyors, egylemeznyi lefolyású, amit először zavart magyarázkodás, majd a teljes felépülés követ. Így történt ezúttal is. A "gyógyult" Marty-t ráadásul olyan mértékben kapja el a gépszíj és bizonyítási vágy, hogy felszabadultságában egy Offspring/Green Day szintre csupaszított nyers riffet vág a pofánkba, ami persze hirtelen ijesztő, de megnyugtatásul rögtön érkeznek azok a megtekert zenei megoldások, ötletek, harmóniamenetek és keleties dallamok, amelyekért szerettük és szeretjük játékát. Számomra a lemez nagyszerűsége éppen abban áll, hogy a helyenként zabolátlan nyersesség és kvázi egyszerűség mögé és közé olyan muzikalitást kevert, hogy kénytelen vagyok napok óta csak a Loudspeaker-t hallgatni. A Scenes és az Introduction meditatív akusztikus merengését ezúttal mellőzte, de a szív közepéig hatoló síró gitárszólók azért itt vannak, arról nem is beszélve, hogy mindebben Petrucci, Vai és Jens Johansson is segítségére volt. Már teszem is be!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

Címkék: lemezkritika