Nem én lettem a földkerekség legnagyobb Sherinian rajongója, amikor a billentyűs Kevin Moore művész úr távozása után, a virtigli dzsigoló fejével "idegen testként" felbukkant a Dream Theater soraiban, pótolni a pótolhatatlant. A Falling… középszerűségéért is sokan őt kiáltották ki bűnbaknak, ráadásul a turné pesti állomásán nyújtott teljesítménye sem volt meggyőző, főleg a Morgenstein/Rudess Project után…

Aztán mégiscsak helyre kerültek a dolgok az Álomszínházban is, Derek ki, Jordan be, ráadásul előbbi olyat domborított szólóban, hogy így utólag nyilvánosan megkövetni vagyok kénytelen, még ha sokra nem is megy vele. Mert ki az a gitárínyenc, akinek nem dobban meg a szíve egy Al Di Meola/Yngwie Malmsteen, vagy akár egy John Sykes/Zakk Wylde párosítás hallatán? Márpedig Sherinian ezeket az embereket összehozta (Jó, tudom, valószínű nem is találkoztak, fájlküldés ide-oda, de akkor is!) egy-egy közös nóta erejéig, és nemcsak tessék-lássék módon; irgalmatlan energiájú instrumentális lemezek születtek a műhelyében, és ezúttal, immáron a negyedik albumán sem történt ez másként.

A BOTS hatalmasat szól. Yngwie és Zakk Wylde mellett ezúttal, többek között Petrucci, Brad Gillis, Slash, Tony Franklin, Billy Idol és a dobos géniusz Simon Phillips a meghívott vendég. A promóciós cd-n ugyan nincs részletezve, ki, melyik számban szerepel, de mélységesen szégyellném magam, ha ilyen, markáns stílussal rendelkező előadók számonkénti jelenlétét a booklet-ből kellene kikukáznom. Eltéveszthetetlen, hogy az énekes "Man With No Name"–ben pl. Zakk nyújt át egy BLS-Black Sabbath esszenciát olyan töménységben, hogy a Hellfuelled, a megfelelő hígítás után egy teljes lemezt megírhatna belőle. Yngwie is köröket ver legutóbbi szólóanyagára itt nyújtott teljesítményével, amikor pedig ketten veselkednek neki egy-egy darabnak (The Monsoon, Viking Massacre, vagy akár a címadó tétel), hát akkor kérem, egy picit a föld is megremeg…

Derek igazi úriember, mindenkit olyan szerzeménnyel kínált meg, amelyben igazán otthon érezheti magát, így a lemez rendkívül változatos (a jazztől a metalig), ugyanakkor Derek jellegzetes hangszíneinek köszönhetően sokszínűségében is egységes, csupán egyetlen tölteléknótával. Ez a Mungo Jerry féle, itt Billy Idol/Slash páros által elővezetett "In The Summertime", sajnos bármiféle izgalom nélkül. De semmi baj, egyetlen léptetés, és már szól is a "Czar Of Steel" Petruccival, Huhh!

Lassan mondom, hogy mindenki értse: A  h ó n a p  l e m e z e !

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)