A "Brit Heavy Metal Ügyének Szolgálatáért" kitüntetésre – már ha lenne ilyen – bátran lehetne javasolni az ex-Grim Reaper, Onslaught, Lionsheart énekest. Az elmúlt közel 30 évet végigküzdötte a brit metal barikádjain, és ha nem is volt a frontvonalban a legnagyobb hősök között, azért aki kicsit is tájékozott volt, ismerte a nevét, vagy a nevével fémjelzett csapatokat.

Ezúttal szólóban, saját neve alatt próbálkozik Grimmett. Megörültem a lemeznek, csípem a hangját az öregnek, bár a kiadót látva egy pici félsz volt bennem. A Metal Heaven mostanában nagy előszeretettel karolja fel a "se íze, se bűze", átlagbandákat, és sajnos nagy szomorúságomra azt kell mondjam, hogy sem István bácsinak, sem a The Shock, Paul Di’Anno, Lionsheart-zenekarokból toborzott muzsikus gárdának nem sikerült – legalábbis számomra – maradandót alkotnia.
 
Steve Grimmettnek van tapasztalata a rockbizniszben, annak minden csínját-bínját jól ismeri, a stílusok között is nagy biztonsággal mozog, gondoljunk csak a thrasher Onslaught és a megadallamos Lionsheart munkásságára, ez a lemez mégis öreges és fáradt, kicsit magábaroskadt, személyes krízis ide vagy oda, csak kimondom; olyan mint szegény Steve a lemezborítón.

Az emberöltőnyi rutin, no meg Dennis Ward azért gondoskodik arról, hogy jól megdörrenjen a lemez, de ezek a riffelős, néhol billentyűvel is támogatott szürkécske power metal dalok nálam nem működnek.

Az életmű azért életmű, Steve Grimmettre mindig jó szívvel fogok gondolni, de a fenti kitüntetésre az idén mégis inkább a másik öregharcost, Biffet (Saxon) javaslom.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 153. számában jelent meg.)