Nyögvenyelősen készülődtem az íráshoz. Nyilván benne van a pakliban, főleg ebben a zenedömpigben, hogy úgymond átlagos, se hideg, se meleg lemezek érkeznek, de hogy ennyire ne lehessen belekapaszkodni semmibe egy banda kapcsán, az azért ritkaság.

A svéd/norvég muzsikosokból, az ex-Dionysos dobos Rony Milianowitz által összerántott, leginkább a norvég TNT melodikus vonalán mozgó metal csapat semmi olyan hibát nem vét, amivel szemben megindokolható lenne a kukacoskodás, viszont nem is teljesítenek úgy, hogy önfeledten dicsérni lehessen őket.

Röhejes - meg nyilván engem is minősít - , de két ellentétesnek tűnő állítással is tudnám jellemezni a Szent Démont, attól függően, hogy éppen milyen a hangulatom. Pl: "Profi zenészek alkotta melodikus kvartett, világmegváltó szándék nélkül, de a stílus támasztotta minimális elvárásoknak tökéletesen megfelelve", vagy ha éppen kötekedő kedvemben vagyok; "Több mint feleslegesnek tűnő próbálkozás, a jó megszólalást és biztos hangszerkezelést már evidenciaként kezelő, de ennél lényegesen izgalmasabb muzsikáktól hemzsegő svéd/norvég mezőnyben."

Nagy a kontraszt? Semmi baj! Éppen most olvasom a mellékelt promó-lapon, hogy a névválasztásukban szándékoltan jelenik meg egyszerre a jó (szent) és rossz (démon).

Tehát jók és rosszak egyszerre. Hát nem ezt mondtam?

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 157. számában jelent meg.)