Kiadó: Capitol Records

Éppen a napokban folytattam egy heves vitát a klasszikus és a rockzene viszonyáról egy barátommal, aki klasszikusan képzett, kiváló egyházzenész és kategorikusan elutasítja a modern "könnyűzene" gyakorlatilag bármilyen megnyilvánulását. Legfőbb érve az volt, hogy egyfajta cezúra, végérvényes szakadás következett be a zenében, és míg a "klasszikus" zenészek kezében, fejében ott van minden korábbi zenei korszak meghatározó stílusa, addig a rockzenészek "teremtéstörténete" legföljebb a bugyután naív '50-es, vagy a drogoktól bódult '60-es évekre vezethető vissza. A durva leegyszerűsítés ellenére ebben persze rejlik egy jókora adag igazság (bár megjegyzem, hogy a legtöbb tévedés - ha úgy tetszik: eretnekség - féligazságokra vezethető vissza). Most nem is e vita részletes kifejtésével, még kevésbé annak meglehetősen reménytelen megoldásával szeretnék foglalkozni, hanem inkább konkrétan rá kívánok mutatni egy emberre, aki kedves barátom meghatározása szerint bizony "klasszikus zeneszerző"-nek minősül.

Jon Lord 5 éves kora óta zongorázik, és zeneileg talán legformatívabb éveit olyan zeneszerzők bűvöletében élte, mint Bach, illetve kor- és honfitársa Telemann. Szükségtelen Lord mozgalmas életútját végigkövetni, a lényeg ugyanis abban rejlik, hogy Lord egészen fiatal kora óta a számára meghatározó zenei stílusok: a klasszikus, jazz, blues és kemény rock zenék fúziójában érzi magát otthon igazán. Ennek legelső, de átütő erejű (szinte forradalmi) megnyilvánulása a "Concerto For Group And Orchestra", amit először a Deep Purple-lel 1969-ben (a rockzene gyerekkorában) adtak elő, majd 1999-ben (erről DVD is készült). Ezt több hasonló projekt is követte (pl. Gemini Suite - 1971; Windows - 1974; Sarabande - 1975). Lord hosszas tipródás után 2002-ben kilépett a Deep Purple soraiból, hogy teljes egészében annak szentelje magát, amit magához mindig is a legközelebb érzett. Ennek az "új" korszaknaknak kiváló terméke a "Beyond The Notes Live" DVD, amelynek törzsanyagát a még Deep Purple-ös korszakban megjelent "Pictured Within" (1998), illetve a "Beyond The Notes" (2004) képezi.

A DVD egy 2004-es kölni koncertet örökít meg az utókor számára. A Capitol Records-nak bizonnyal nagyon sokba került ez a turné és a DVD fölvétele, de szerintem megérte. Még akkor is, ha a kameramunkával szemben komoly kifogásaim vannak (kapkodás, nem az éppen soros szólistára való összpontosítás, stb.), és olykor az énekesek mikrofonja túlharsogja a zenészeket (Lord konferálása meg sokszor túl halk).

Véleményem szerint a DVD szetlistájának legerősebb darabjai a "Sarabande"-ról valók (az album 8 tételéből 4 elhangzik), és ehhez járul még az igazi "crossover" mestermunka: a "Telemann Experiment". Az énekes darabokat az eredeti "hangok" szólaltatják meg, így láthatjuk-hallhatjuk Miller Anderson blues énekest, az egészen különleges hanggal megáldott Sam Brown-t (talán sokan emlékeznek még rá az 1988-as nagy sláger, a "Stop" okán), és a legendás ABBA énekest, Fridát. Sokunk kamaszkorának zabolátlan álma nagyon szépen öregedett meg, és csodálatosan tiszta hangja még mindi a régi. Tekintve, hogy az ABBA konokul (és megjegyzem, igen tisztességesen) ellenáll minden újraalakítási kísérletnek, a rajongóknak talán ez az utolsó lehetősége, hogy hallják kedvencüket énekelni. Lordot egyébként a Trondheim Soloists nevű norvég vonós "orchestra" kíséri, a "group" pedig jó képességű német zenészekből áll. Feltétlen ki kell emelni a zseniális "perkusszionistát", Mario Argandoná-t, illetve a japán származású gitárost, Paul Shigihará-t, aki különösen ügyes dolgokat játszik, bár nekem egy kicsit halknak tűnik.

Visszatérve a barátommal folytatott izgatott beszélgetésre, amennyiben a "klasszikus", értékes és maradandó zenének alapvető ismérve a "folytonosság hermeneutikája", akkor Lord kompozíciói minden további nélkül illeszkednek ebbe a kategóriába. Találunk ugyanis benne 15. századi skandináv népzenét, 17. századi barokk dallamokat (lásd "Telemann Experiment" és "Sarabande"), de fellelhetjük benne a "klasszikus" darabok jellemző technikáit, modorát, stílusjegyeit is. Itt azonban nem áll meg a "folytonosság"; Lord önmagával és a 21. századi emberrel is összhangban van, amikor kompozícióiba belekever modern hangzásokat: van itt jazz (lásd az "Unsquare Dance" című Dave Brubeck átiratot), blues és rock is.

A DVD-n szereplő interjúban Lord bevallja, hogy ő már végérvényesen megragadt a "klasszikus" zene és a modern "könnyűzene" között; a "Beyond The Notes Live" anyagát tehát csak azt tudja igazán értékelni, aki képes keresztezni a stílusokat (crossover), és látja azt a folytonosságot, amelynek létezését (főleg "klasszikus" oldalról) oly sokan tagadják, de amelynek Jon Lord oly nagyszerű bizonyítéka. Az már csak érdekes adalék (és némileg ellent is mond a fent idézett kijelentésnek), hogy mostanában Lord a tisztábban klasszikus hangvételű kortárs zeneszerzés felé vette útját. 2007 októberében adták elő a Durham katedrálisban a "Durham Concerto" című művét, illetve 2008-ban megjelent egy "Boom of the Tingling Strings & Disguises" címet viselő CD-je is. Ezeket már szigorúan csak ínyenceknek ajánlom.

Tartuffe