Jó, csak vicc, ez nem a képen is látható gyurma csávó első lemeze, sőt a bárgyú nevű zenekar nem is róla vagyon elnevezve, hanem Zeno Roth-ról, akinek aggasztó névtelensége legkevésbé sem az ő szégyene. Testvérbátyja az az Uli Jon Roth, akinek kiválóságát nem lehet elégszer hangsúlyozni, ennek megfelelően nem is tudom elégszer hangsúlyozni, bár blogunkon próbálkozok vele azért rendesen…

A nem túl termékeny Zeno zenekar előző Listen To The Light (1998) anyaga nagy kedvencem, még akkor is, ha zenekarról nem igen beszélhetünk, hiszen Zeno mindent maga játszik fel, csak az énekhez kér fel nálánál nagyobb (ez nem nehéz) neveket.  Nem tudom, hogy a Roth testvérek hova jártak zeneiskolába, vagy a családi zeneoktatás milyen formában történt otthon, de elképesztő az a zenei látás és zene érzékenység, ami a két testvérbe szorult, illetve legnagyobb szerencsénkre nem szorult beléjük.

Az új album olyan lendülettel indít, hogy önkéntelenül is belenéztem a pénztárcámba, a várható szeptemberi CD/DVD dömping megszorításokkal terhelt pénzügyi terveibe még belekalkulálandó a Zeno lemezt is. Finanszírozási szempontból szerencsére, amúgy legbelül őszinte sajnálatomra a folytatás nem teszi kötelező darabbá az albumot, ami mindettől függetlenül egy Michael Bormann (pl. Jaded Heart) által felénekelt lendületes, minőségi dallamos hard rock korong, néhány remekül sikerült, és néhány kevésbé tigris nótával.
Ami miatt viszont mindenképpen meg kell hallgatni, legalább az első Fanfares Of Love című szerzeményt, az a nem mindennapi szólómunka. Lehet, hogy kissé elfogultan és túlzottan gitárcentrikusan értékelem itt az anyagokat, de egyrészről és túlzóan nagyképűen ez szakmai ártalom, másik, hogy a kevés kivételtől eltekintve a heavy metal lényege értelmezhetetlen míves gitármunka nélkül.

Tudomásul kell(ene) pedig venni azt a fájó realitást, hogy a legtöbb embert egyszerűen nem érdekli a gitárhangzás, vagy hogy egy-egy szólóban hosszú kigyakorlás után gördülékenyen, libabőrt hozó dallammá egyesülve érkeznek a hangok (dal a dalban), vagy a kötelezőt letudva esetlegesen, odahányva.

Alapi Steve (EDDA) mesélte nekem, hogy egyszer a koncert felénél elszállt a hangcucca, így a hátralévő időben, jobb megoldás híján “vonalról” szólt a hangszere. Tájékozatlanok kedvéért elmondom, hogy egy vonalon keresztül érkező gitárszóló és egy öblösebb fingás között minimális az esztétikai különbség, az is inkább utóbbi javára. A történet lényege pedig, hogy ezt szinte senki nem vette észre. Ő akkor szembesült azzal, hogy kevés ember számára nem közömbös a gitársound és gitárjáték. Ott van, oszt kész.

Ehhez a szomorú tényhez alkalmazkodva azt mondom, hogy csak azon kevesek tegyenek próbát Zénóval, akik nem ebbe a csoportba tartoznak. Azoknak azonban, akik egy szólóban odafigyelnek a “dögre”, technika tökéletességére és a dallam kibontására egyaránt, kötelezővé teszek legalább egy dalt a lemezről. Legyen ez a már említett Fanfares Of Love.

Túrisas