Neal Morse: Lifeline (2008)

Kiadó:
Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
www.myspace.com/nealmorse

Neal Morse előző lemeze, a "Sola Scriptura" talán már témája miatt is zaklatottabb anyag volt, mint a lényegesen balladásabb hangvételű, belassultabb "Lifeline". Talán Morse úgy érezte, hogy most hagyni kell lecsengeni a felkorbácsolt érzelmeket. Ennek megfelelően egy meditatívabb, érzelmesebb, személyesebb korongot tett le az asztalra, amiben inkább a 70-es évek prog-zenéinek hangulata és a korai Spock's Beard stílusjegyei köszönnek vissza.

A legfőbb zenei közreműködők között újra ott találjuk a vasbeton szerkezetek stabilitásával vetekedő Randy George-ot (Ajalon) és Mike Portnoy-t, aki persze hozza a tőle elvárható formát. Kár, hogy a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-ről ismert ifjú brit gitárzseni, Paul Bielatowitz (The Carl Palmer Band) csak az utolsó nótában, a "Fly High"-ban jelenik meg egyetlen szóló (Irgalmas Atyám! De milyen egy szóló!) erejéig. Amellett, hogy Neal Morse-ot páratlan zenei zseninek, hihetetlen termékeny zeneszerzőnek és jól képzett multi-instrumentális előadónak tartom, egyúttal meggyőződésem, hogy albumainak immáron jót tenne, ha tevékenyebben bevonna más előadókat (akár énekeseket is), nem akarna mindent ő eljátszani, és nem írna meg minden szólót az utolsó hangig. Ezt elsősorban azért mondom, mert már a Spock's Beard-ben is egyeduralkodó volt, szólókarrierje kezdete óta pedig minden éve jelentetett meg (más projektek mellett) egy fullos saját anyagot.

Félreértés ne essék, a "Lifeline" alapvetően egy jól sikerült lemez, de szerintem a fáradás jeleit mutatja; egyre több benne a "visszaforgatott" zenei téma. Az egyetlen beindulósabb dal, a "Leviathan" egyenesen azt a benyomást kelti, mintha a Spock's Beard "Day For Night" (1999) lemezéről maradt volna le, ráadásul az SP számomra legkevésbé szimpatikus arcát mutatja. A négy eléggé "Worship Sessions" hangulatú ballada mellett a lemez érdekesebb, izgalmasabb "pillanatait" a címadó "Lifeline" és a közel 30 perces "So Many Roads" jelentik, amelyben a soprano szaxis, kicsit Sting-es középrész ("The Humdrum Life" - Jim Hoke) kifejezetten üdítően hat.

Neal Morse fanatikusoknak kötelező, de aki most akar ezzel a géniusszal megismerkedni, annak föltétlenül inkább egy korábbi lemezt ajánlok!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika