Kiadó:
Fosfor Creation

Honlapok:
www.jupitersociety.se
www.myspace.com/jupitersociety

Zenészek:

Carl Westholm - billentyűk
Mats Levén - ének
Nils Erikson - ének, programozás
Öivin Tronstad - ének, vokál
Leif Edling (Candlemass) - bőgő
Ulf Edelönn (Carptree) - gitár
Cia Backman - vokál
Jonas Källsbäck - dobok, bőgő, keverés
Declan Burke (Frost) - ének, vokál
Sven Lindvall - bőgő
Jonas Waldefeldt - dobok

A Jupiter Society a svéd illetőségű Carl Westholm zeneszerző, producer és billentyűs projektje, amihez sikerült megnyernie néhány ígéretes zenésztársat. Westholm a  Carptree nevű progresszív rock formáció zenei agya; itt alapvetően a régi Genesis és a King Crimson által kijelölt vonalon mozogva alkot Niclas Flinck énekessel duóban, akinek hangja és stílusa olyan kísértetiesen hasonlít a régi Marillionból ismert Fish-hez, hogy vizuális élmény nélkül szinte lehetetlen lenne megkülönböztetni őket.

Úgy tűnik, Arjen A. Lucassen hét Ayreon lemeze (1995-2008) és Star One projektje (2002) immáron végképp stílusteremtővé vált (persze nem minden előkép nélkül: ld. David Bowie); őt követi mind a Pagan's Mind énekest, Nils K. Rue-t foglalkoztató (egyébként siralmas) X-World/5 (New Universal Order, 2008), mind pedig a Westholm elnökletével megalakult Jupiter Társaság. Az FC/LW vérbeli űr-rock opera anyag, amúgy Arjen Lucassen módra, és a történet sem kevésbé elvont. A Bismarck Explorer nevű űrhajót, melynek kapitánya egy Kate Bishop nevű űramazon, ismeretlen ellenség támadja meg... Ha nem muszáj, senkit nem untatok a banális történet részleteivel...

Valójában nem is a sztorival van bajom, hanem sajnos a zenével. Ez bizony inkább cinematográfiai aláfestés benyomását kelti; egy erősen életunt, jéghideg Ambient anyag, amely hosszútávon iszonyúan unalmas, és a végén még egy nyúlfarknyi dallamfoszlányra sem emlékszik az ember. Néha már majdnem sikerül nagyszabásúnak lennie (pl. The Enemy), de a beindulás minden egyes alkalommal elmarad. Nincs egyetlen árva gitárszóló sem, billentyűszólók is csak jelzésértékkel, de még a riffek is ritkák, és ahol előfordulnak, ott is nagyjából csak ütemes zakatolásnak nevezhetők. Símán lehetne egy művészkedő sci-fi mozifilm zenéje, pl. egy Stanley Kubrick "remake", az új 2001 Űrodüsszea hangulatteremtő zenei háttere. Ennek a nyűglődésnek a progresszív metálhoz lényegében annyi köze van, mint Zed K-nek (alias Kózsó) a Los Angeles-i rock karrierhez.

Nem merném állítani, hogy nincsen egy-két jócskán becsomagolt, nehezen kihámozható zenei pillanat, néhány igéretes motívum, de ezek még a figyelem alkalmi fölébresztésére sem elegendőek, nemhogy az érdeklődés huzamos fönntartására. Közel 60 perc zenehallgatás után az egyetlen dolog, ami bennem megmaradt, egy kérdés: Hogy lehetett egy ilyen projektre befűzni olyan neves metál zenészeket, mint pl. Mats Levén? Biztosan nem a nagyszámú és jövedelmező lemezeladás vagy a teltházas stadionokkal teli világkörüli turné igéretével.

Tartuffe