Az, hogy az északi folk zenekaroknak (most már vannak azért néhányan...) a természet az egyik legfontosabb szövetségese,  magától értetődő. Nekünk is van Tiszánk, Dunánk, Pilisünk (meg Dalriada zenekarunk is, hurrá!!!), de azért ki nem nézi lenyűgözve azt a természeti szépséget, ami pl. a norvég Ásmegin új lemezének borítójára is felkerült. Nem véletlen.

Nem volt még egymáshoz szerencsénk, így egy ismerkedéssel kezdtem az ismert videomegosztó portálon. Szinte láttam magam előtt a már említett csodás helyszíneken történt klipforgatás nehéz napját, aminek befejezte után fáradtan szépen hazamentek. Mármint a TV stáb, merthogy Ásmeginék a civillizációs nyűgtől végre megszabadulva maradtak otthon, az tuti. Mármint az erdőben...  

Tényleg olyan ez a zene, mintha semmiféle kapcsolata nem lenne a modern civilizációval.  Talán egy, még régen magukkal hozott lepukkant agregátorról röffentik be a hangszereket és erősítőket, ennek megfelelően kicsit dzsunga is a megszólalás, egyébként meg élik a mindennapjaikat. Halászgatnak-vadászgatnak, este pedig a karnyújtásnyira lévő pogány isteneknek áldoznak. Van örömük, hiszen harmónikára és hegedűre is ropják (Generalen Og Troldharen), van haragjuk (na, az van csak igazán: rendesen végighörgik az anyagot), van nőjük (nélkülük azért az erdő sem fenékig tejföl), és neki szép hangja (Fandens Maelkebotte), van melankólia (Gengangeren), de azért  leginkább a természet istenítése zajlik, morózus szigorúsággal.

Egyelőre én azért elvagyok a városban, de ahogy a dolgok állnak a világban, rövidesen úgyis megyünk kifelé mi is az erdőbe. Addig azért valahogy megleszek az Ásmegin nélkül is.

Túrisas